Shock!

Sok minden mellett azért jó dolog Bécsben lakni, mert néha teljesen elképesztő eseményekbe fut bele az ember. Itt van például Devon Graves, aki egykor Buddy Lackey néven égett bele a pszichedelikus-prog rajongóinak agyába: az úriember már jó ideje Ausztriában él, egy ideig a fővárosban töltötte napjait, majd kiköltözött az osztrák vidékre, de még mindig egy órányira Bécstől. Épp ezért simán megteheti, hogy ha épp úgy tartja kedve, megfog egy akusztikus gitárt és a kedvenc mikrofonját, odaszól valamelyik bécsi klubnak, hogy jönne – és jön. Ez egyrészt csoda dolog, mert 20 percre lakom a helytől és bár utolsó pillanatban ért el hozzám az esemény híre, öltözés, fogmosás és már ott is álltam az első sorban. Másrészt viszont baromi fura, mert egy ilyen kult figurát, zenetörténeti ikont úgy látni, hogy az első sor mögött sincs túl sok, az bizony szívszorító. A buli elején talán negyvenen voltunk, a végére talán a 60 is összejött. Pedig...

Na, de ne ugorjunk rögtön a fináléra. Az estét egy helyi brigád nyitotta, és meggyőződésem, hogy ők is amolyan „ráértek? akkor gyertek" jelleggel kerültek oda. A The Inner Me Experience ugyanis egy alkalmi társulást takar, elmondásuk szerint egy részük anno egy Firestorm (ha jól emlékszem) nevű zenekarban játszott kőmetált a 2000-es évek elején, majd másokkal kiegészülve volt valami hard rock oldalág is, ez most itt a kettő metszete akusztikusan.

Amennyire sehogy se hangzik mindez, az összkép (Eszkép, érted) egyáltalán nem volt ciki. Bár kicsit már nagypapásodott az egyik gitáros és a többieken is látszott a polgári lét nyugalma, teljesen korrektül zenéltek. A repertoár mondjuk a kettős előélet miatt vegyes képet mutatott, volt itt Whitesnake és Bon Jovi feldolgozás (és igen, a Wanted Dead Or Alive német átiratban szólalt meg, ezt azért még emésztenem kell), de a régi saját nóták se voltak rosszak, a vokálmunka például meglepően kimunkáltra sikerült. Viszont az már itt is látszott, hogy ők amolyan helyi hősök voltak anno, és a közönség fele konkrétan miattuk jött el, kedves oldies-bulivá változtatva az egy órás játékidőt.

Ezután szép komótosan és lazán megérkezett Devon Graves egy koptatólap nélküli, ám erősen megkoptatott akuszikus gitárral, egy speckó mikrofonnal és egy inhalátorral, amiről megesküdött, hogy csak gyógyfüves víz van benne. Kis hangolás, átszerelés, majd minden cicoma nélkül el is kezdődött egy másfél órás varázslat. Jó kérdés, ki hogyan kezdene egy olyan bulit, ahol a színpadon csak egymaga áll, egyetlen gitárral a nyakban, miközben olyan rétegezetten hangszerelt, mélyen az agyakba égett hangzású dalokat kell előadnia, mint amilyeneket a Psychotic Waltz, majd később a Dead Soul Tribe alkotott. Devonnál a válasz egy lazán kitekert Space Oddity, majd egy I Started a Joke volt, mintha egy tábortűznél random feldolgozásokat játszana - csak hát, már ezekből is átjött a fickó kegyetlen karizmája. A maroknyi közönség mindegyikével külön-külön felvette a szemkontaktust, még gitár-ének kombó közben is hozta a '97-es, E-Klubos koncerten megcsodált higanymozgást, miközben a gitárkíséretet és az éneket is abszolút devongravesesítette.

A hangulat meg is érkezett, hogy aztán maradjon mindvégig. A dalok innentől felváltva merítettek a két egykori zenekar életművéből, én ráadásul kifejezetten örültem annak, hogy a kedvenc Psychotic Waltz-albumom, a Bleeding most erősen felülreprezentálódott. A két feldolgozás és az első Dead Soul Tribe-lemezről előkapott Cry for Tomorrow után máris a Drift következett, de előkerült a Morbid, a Need, a Locust, a My Grave és még a Faded is. A die-hard waltzerek most talán kissé felvont szemöldökkel néznek, hogy bizony ezek a dalok anno erősen szóltak a dinamikáról, a csillagharcos hangszerelésről, a Faded eleve a világ legjobb lemezkezdése azokkal a röfögős basszushangokkal, szóval hogyan lehet mindezt akkergitárral lehozni? A válasz egyszerű: nem kell törekedni az eredetikre, hanem jöjjön elő az, amit ezek a dalok ebben a pőreségben adni tudnak. És bizony adtak rendesen, nem csak rajtam látszott libabőr a teremben.

A legutóbbi (és a jelek szerint sajnos valószínűleg utolsó) Psychotic Waltz-lemezről a Demystified és a Sisters of the Dawn került a programba, de nem maradtak ki olyan ősklasszikusok sem, mint a Hanging on a String vagy az I Remember. Utóbbiról el is hangzott az az anekdota, miszerint a szövegét 16-17 évesen, még bőven a Waltz előtt írta, a dal eredetije meg amolyan Maiden-féle galoppnak indult, aztán a zenekar megalakulásakor, az első lemez felvétele előtt még hiányzott egy lassabb tétel – ezt gyúrta át egy éjszaka alatt a ma ismert formába. Ja, és az eredeti címe A Social Grace volt... ami aztán megváltozott ugyan, de átkerült lemezcímnek.

Nagy anekdotázás azért nem volt, inkább ilyen elemelkedett, lelki utazás hangulata volt az estének, de erre főhősünket ismerve számítani is lehetett. És bár egyetlen gitáron minden egyes kis kandesz, mellényúlás ötször annyira kilóg, és itt is volt néhány, ezeket annyira természetesen és stílusosan oldotta meg Devon, hogy szinte a műsor részeivé váltak. Az egyetlen hiányzó dolog talán a fuvola volt – értelemszerűen limitált végtag állt rendelkezésre, viszont a megfelelő helyeken a fanatikusabb rajongók szépen be is énekelték a hiányzó dallamokat.

Okosan tervezte meg mesterünk a műsor hosszát is, hiszen azért ilyen hangszerelésben, és kis kivétellel végig inkább lassú, elfolyós hangvételre átültetett dalok sorában könnyű egy idő után kimerülni, de pont ennyi és pont így kiválóan működött. Eredetileg nem is tervezett semmiféle ráadást, ám az addigra 60 fő környékére „duzzadt", viszont nagyon lelkes közönség addig cugábézott, amíg Devon egy gyerekes vigyorral visszacsatolta a gitárját. Mivel a közönség soraiban ott volt Adel Moustafa, a Dead Soul Tribe egykori dobosa is, a főhős közölte, hogy a következő dalt neki ajánlja, mint egykori „ketten a világ ellen" metáltesónak. És elhangzott az a dal, amit bárkitől előbb vártam volna, mint tőle, beleértve Fekete Pákót és Abbathot: a Tenacious D-től a Tribute, ami egyrészt fergeteges zárásnak bizonyult, és egyáltalán nem fajult bohóckodásba, Devon még ezt is képes volt saját fűszereivel együtt többé varázsolni.

Szóval érdekes este volt, mert nálam az első találkozást az E-Klubos csoda jelentette, aztán játszottunk is közösen itt-ott, és akkor is konstatáltam, hogy bizony ez az ember szép számú közönséget vonz. És most itt volt szerényen, egy szál gitárral egy maroknyi ember előtt, emberien, kedvesen, a buli előtt és után az embereken átvágva, mindenkihez egy kedves szót szólva. Érdekes kontraszt. De aztán ugye mindenki felteheti a kérdést, hogy mi a zenélés lényege, a százezres tömeg a stadionban és a tizedik Maserati, vagy az, hogy akár pár tucatnyi néző előtt, nulla hangszereléssel is elrepíts mindenkit a saját, csodás világodba, hogy aztán aki mindezt megtapasztalja, kicsit más emberként térjen haza. Devonnak ez az utóbbi sikerült. Azért picikét még remélem, hogy vagy a Waltz, vagy egy feltámasztott Dead Soul Tribe formájában még nagyobb formátumra vált emberünk, de ennek az estének a varázsából az sem vesz el, ha majd valamikor újra nagyszínpadon látom.

(A szerző a Shockmagazin korábbi munkatársa, az At Night I Fly, a Wall Of Sleep és az After Crying énekese.)