Shock!

Az Alien-sagában az utóbbi év(tized)ek, ha másra nem, arra biztosan jók voltak, hogy az egymással zömmel semmiben egyet nem értő „rajongók" körében egy ponton konszenzus alakuljon ki: nevezetesen, hogy a dolgok – talán végérvényesen – félrementek. Az első négy film, afféle monolitként, felkerült a polcokra, mindenki elmondott róluk mindent, listázták és értelmezték őket, természetesen elhangzott, hogy csak az első volt az Igazi, és az ősbűnt a folyamatos folytatásokban való gondolkodással követték el az alkotók. Utóbbi kijelentéssel még akár egyet is tudnék érteni, de persze ennyire nem lehetünk naivak, az Alienről már negyvenöt (!!!) éve is tudta mindenki, hogy folytatni KELL, és ha ma megnézzük a Romulus kódnéven futó hetedik „klasszikus" Alien-film iránt táplált várakozásokat, pontosan értjük is, hogy miért. Ridley Scott és H. R. Giger teremtménye akkora moziklasszikussá vált, hogy attól még maga Ridley Scott következetes mítoszrombolása sem tudta elvenni az emberek kedvét. Spoilermentes kritikánk következik.

Rettenetesen unalmas téma, rettenetesen szeretném meg is úszni a múlt ködének boncolgatását, de hát nem lehet, ráadásul itt már okvetlenül színt is kell vallani. Kezdem azzal, hogy mind a hat, korábban elkészült filmben találtam a magam számára kedvelhető pillanatokat, koncepciókat, gyakorlatilag szívfájdalom nélkül bárhol és bármikor újra tudom nézni bármelyik részt. Ez alapvetően azért van így, mert alig leplezett somolygással figyelem közben mindazon sorstársak küzdelmét, akik az Alien-sztoriba valami elképesztően komoly tudományos/mitologikus szálat próbálnak beleerőltetni, ide értve Mr. Scottot is. Ez a vonal már az Alien/A nyolcadik utas: a Halál esetében sem volt a csomag része, és szerencsére 1997-ig bezárólag a sorozat későbbi rendezői sem okvetlenül szerették volna erőltetett filozofálgatással megakasztani a hentelés lendületét. Ha az adott filmen tátva maradt a szád, ha a székbe szögezett, akkor elérte a kívánt hatást. Emiatt van az, hogy mindegyik részt szeretem ezért vagy azért, hiszen az Alien-hatást kiváltották. Legalábbis belőlem.

Természetesen nincs szó arról, hogy A nyolcadik utas: a Halált a Covenant mellé akarnám helyezni, mert (minimum) ég és föld a különbség, többek között elválasztja őket harmincnyolc év, és az az elképesztő technikai fejlődés és sokszor okkal megkérdőjelezett koncepcióváltás, ami Hollywoodba időközben elért. A gyönyörű fényképezésért meg tudtam szeretni a Covenantot is, bár már első ránézésre szembetűnő volt, hogy azzal a franchise éppen izomból veri bele a szegeket a saját koporsójába. A Prometheusszal együtt olyan sebeket ejtettek vele az alkotók a történeti vonalon, amit nyugodtan nevezhetünk jóvátehetetlennek, nem is lepődtem meg különösebben, hogy az égbekiáltó cliffhangerrel „befejezett" Covenant után nem a közvetlen folytatás érkezett. Az Alien: Romulus gyakorlatilag tisztára söpri a terepasztalt, felejtsünk el pár percre majdnem mindent, ami a 21. században alienék háza táján megesett, színészekből is lehetőleg olyanokat válogassunk, akiknek az arca még nem vésődött be a köztudatba máshonnan, ha kell, gyártsuk le Az útvesztőt alienekkel.

Mivel ennyire egyirányú utcába kormányozta magát a kreatív csapat, és az első két film közé pozicionálta a Romulust, szívből drukkoltam nekik, hogy a reboot sikeres legyen, mert ebből az utcából tényleg nem lehet majd hátrafelé kisétálni. Nyilván felnőtt azóta egy, vagy akár két generáció is, teljesen más megközelítési szempontokkal, de a mai negyvenes korosztálynak, ahová én is tartozom, ezek a filmek nagyon mélyen bevésődtek. A bolygó neve: Halál volt az, amit már „valós időben" láthattam, természetesen emiatt később minden Alien-történést öntudatlanul is ehhez viszonyítottam – más kérdés, hogy ma már nemigen tudom vigyorgás nélkül végignézni a tesztoszteronban fuldokló 1986-os akciójeleneteket. Teljes egészében elvoltam a harmadik rész mocskával és a negyedik szuper-Ripley-jével is, amit a legutóbbi két eredetmoziról azért nem jelenthetek ki. Persze ha ujjal rá kell mutatni a sorban a filmtörténeti klasszikusra, akkor gondolkodás nélkül az első részre bökök, a Carpenter-féle A dolog mellett a másik alapvetésre a horrorfilmes élményeim között.

Hetedik nekifutásra Fede Álvarez (nem írom le, miket rendezett korábban, pontosan tudod, hiszen az összes trailerben szerepel) egy klausztrofób, nyálkás, lihegős horrort hoz, ha engem kérdezel, pontosan azt, amire jelen helyzetben a „tábor" ki volt éhezve. Más kérdés, hogy bármennyire is szabadjára engedték a rendezőt a promószöveg szerint, mit tehet és mit nem tehet az ember, ha a forgatás felett folyamatosan ott lebeg Ridley Scott szigorú mutatóujja (aki elvileg „csak" produceri minőségben volt jelen)? Eltart egy darabig, mi pedig reménykedünk, de persze, csak át kellett kötni a Romulusban is a Prometheusra, ami először tiszteletkörnek tűnik, utóbb azonban észvesztő brutalitással tolják a tudatunkba. Egy bányászkolóniától indulunk, amely talán az egyetlen helyszín az univerzumban, ami teljességgel hiteltelen hely kizárólag fiatalokból álló brigádunk származási helyét illetően, de szerencsére gyorsan távolodunk. Nagyon hamar, túlságosan hamar össze is áll az alapcsapat, és ha láttad az első két részt, azonnal bekattan, hogy kinek mi a ráosztott szerepe a Romulusban. Ettől kezdve folyamatosan reménykedsz, hogy ez csak a tudatod gonosz reflexe.

Már közvetlenül a film elején elhangzik a tételmondat az egyik főhős szájából, hogy „ja, halnak az emberek", ami szerintem nem kifejezetten jó alapállás egy olyan moziban, ahol pontosan tudod, hogy hőseink zöme is Alien-keltetőként végzi nagyon hamarosan. És hát igen, a 21. századi Alien-hagyományok szellemében nehéz bármiféle érzelmi kötődést kialakítani a szereplők felé, egyszerűen leírod a veszteségeket a könyvelésben, miközben a kólád felé nyúlsz, természetesen nem véve le a szemed a vászonról, hiszen a feszültségszint fenntartásában nagyon jó Álvarez. Nem kell sokat várni a Tökéletesen Szürreális Pillanatra, ami sok mindent felülír, és amiről nem lehet akár csak egy állóképet sem mutatni ahhoz, hogy ne spoilerezzük el a film egyik meghatározó motívumát. Utóbbiakat márpedig meg kell becsülni, mert olyan sok azért sajnos nem akad, sőt, a sikító arcokra rámerevedett közelik láttán hajlamos leszel azt gondolni, hogy azokat akármelyik latin szereplős, B kategóriás horrorból át lehetett volna emelni. Egy biztos: a hazánkban forgatott Romulus megtekintése után többé soha nem lesz ugyanolyan a budapesti metrózás, mint korábban.

A film egyébként tele van gyönyörű képekkel, és még a folyamatosan kilógó lólábak ellenére is képes vagy helyén kezelni ezeket, ti. bő három évtizedes Alien-tapasztalattal a hátad mögött is tátott szájjal a vászonra meredni. És hát igen, a fan service fontos eleme a nosztalgia is, rögtön az első képkockákon beúszik az a bizonyos duplavé, te pedig párás tekintettel mondasz köszönetet. Sajnos ebben a tekintetben sem sikerült a józanság küszöbén megállni, és mire lepörög a két órás versenytáv, eljutsz odáig, hogy kezded magad kényelmetlenül érezni emiatt (is). És akkor mit mondjunk az úgynevezett lezárásra, ami várhatóan óriás vitákat fog generálni az alienisták köreiben, és nagyon egyértelműen azért került pont ez, pont így oda, mert bár a Romulust a Nyolcadik utas méhéből rángatták elő, muszáj valamivel rálicitálni az eddig látottakra. Ja, és persze azért, mert volt egyszer egy Prometheus, és mert Ridley Scott. Pontosan tudom: rébuszokban beszélek, de sajnos (?) az a helyzet, hogy a Romulus megköveteli a nézőitől, hogy tisztában legyenek a komplett Alien-sztorival, legalább az alapok szintjén.

Igen, miután legutóbb olyan megengedő voltam a Covenanttal, a Romulusra eleve kritikusabb szemmel tekintettem, de utóbb kiderült, nem lesz nehéz dolgom, mindkettőt (túl) könnyen fogom tudni szeretni és gyűlölni is. Egy fontos dolog, ami talán kizárólag Álvarez dicsőségét táplálja: végre visszatért a képkockák közé az a bizonyos nagyon fanyar, ha úgy akarod, savas, sötét humor, aminek kétségkívül van itt helye, és én roppant mód üdvözöltem is. De hol is tartottunk a sztoriban? Ja igen, kis csapatunk villámsebesen feltéved egy űrállomásra (nagy ugrás ez a Napot állításuk szerint sosem látott bányászoknak!), ahol semmilyen élet nyomára nem számítanak, de ahol előbb Vele, majd nagyon hamar Velük is összetalálkoznak. Aztán persze elkezdődik a versenyfutás és a fogyatkozás, ahogy azt nyilván mindenki sejti. Remekbe szabott easter eggekkel itt-ott, amennyire lehet, CGI-mentesen, fanatikusoktól az átlagos nézőknek. És ahogy mondtam, miközben ámulsz a kivitelezésen, tudat alatt nagyon drukkolsz, hogy ne következzen be az, amit már a legelején gyanítottál, és hogy könyörgöm, ne az legyen a végszó, ami. Ugye nem az lesz?

Bocsánat, de tényleg annyira lineáris a sztori, hogy legfeljebb ennyi mesélhető el belőle spoilermentesen, ha teheted, a Dűnéhez hasonlóan ezt is moziban, leginkább IMAX-ben nézd meg, és vitatkozzunk róla, ha szeretnéd. A friss élmény után most leginkább mégis azok véleménye érdekelne, akik az aktuális hype szárnyán, találomra választották ezt a filmet, mit sem tudván az előzményekről. Szerintem ők azt gondolják, hogy egy csodaszépen kivitelezett, kipukkadás-közelig felpumpált mozit láttak, de már a kijáratnál sem volt különösebb véleményük az egészről, viszont a kukorica jól csúszott rá. A többiek felé pedig ott marad az örök kérdés, amit 1986 óta sajnos folyton fel kell tenni: de hát mire számítottál? Mi lett volna ELÉG JÓ? Ha engem kérdezel, az előzményekkel együtt jelenleg be tudom érni ezzel, még ha van is bennem egy olyan örök elvárás, hogy még egy Alien-film se hajítsa alienek módjára a sarokba teljes mértékben a logikát.

A Romulus határozottan nem állítja vissza a franchise hitelét, de nem is ront az Alien-mítoszon, leróva a tiszteletköröket, 2024-ben is kurrens árucikké teszi azt. Ennél többet felesleges várni tőle.