Shock!

Amikor annak idején felbukkant az Airbourne, a rockzene egyik lehetséges megmentőjeként fogadtam a csapatot, főleg, miután láttam őket élőben. Nyilván semmi eredeti nem volt bennük, de jó dalokat írtak, koncerten pedig egészen elképesztő energiával nyomulnak a mai napig. Aztán persze mint szinte az összes akkortájt felbukkant hasonló reménységnél, az ő esetükben is le kellett tennem róla, hogy majd világot váltanak: a zenekar feljutott egy bizonyos szintre, de évek óta megrekedni látszanak a teltházas klubokban meg a fesztiválok műsorsávjainak középső részében. Gondolom, nekik jó is ez így – megélnek a szenvedélyükből, elvannak a saját zenei világukban, és kész.

Ha meg kellene fejtenem, miért nem sikerült az Airbourne-nak ugyanaz az ugrás a csarnok-, majd az arénaszintre, mint mondjuk a Volbeatnek, talán a kevésbé eredeti stílus lehet a válasz, meg a nagyon markánsan kiugró dalok viszonylagos hiánya. Ez persze Joel O'Keeffe-ék esetében úgy is vizsgálható, hogy aránylag mindig kiegyensúlyozott színvonalat hoztak az albumaikon, ugyanakkor tény, hogy saját Highway To Hellt, Back In Blacket vagy Thunderstruckot, vagyis a bandára azonnal ráégett, mindenki által ismert, mémesedett slágert nem írtak. És az AC/DC sem lenne AC/DC, ha mondjuk a Heatseeker meg a Hard As A Rock lennének a csúcsalkotásaik, ha érted, mire gondolok. Persze ezek a dalok is jók, csak hát más szinten, mint a korábban említettek...

Ennek megfelelően az ősszel kijött Boneshakerről sem tudok sokkal több értelmeset elmondani, mint közvetlen elődjéről, a Breakin' Outta Hellről. Ez egy félórás, tízdalos Airbourne-lemez a banda szokásos stílusában, amit több mint egy évtized után is az AC/DC meg a jóval kevésbé ismert, de O'Keeffe-éknél mindig is domináns KIX nevével lehet fémjelezni. De mivel a KIX eleve amolyan amerikai arénarockos válasz volt az AC/DC-re, tényleg elég a Young Műveket megemlíteni, úgyis ennyi a lényeg. Már az mindent elárul az anyagról, ahogy szárazban megszólal a lemez elején az a jellegzetes gitársound a címadó nótában.

Ami a részleteket illeti, az Airbourne most is írt pár erősebb dalt (az említett, szaggatott Boneshaker például kiváló darab, de csúcspont a kimértebb This Is Our City, a nagyon ragadós She Gives Me Hell vagy a kevésbé tipikus, ütős refrénű Weapon Of War is), meg akadnak alapjáratosabb tételek, amelyeket jó hallgatni, de nyilvánvalóan nem fognak évekre megkapaszkodni a koncertprogramjukban (Burnout The Nitro, Blood In The Water, Switchblade Angel). Mindenki döntse el maga, hányadán áll ezzel a kínálattal – ez a csapat nyilvánvalóan ezt tudja, ennyire képesek, és nem is akarják újra feltalálni a kereket. De hogy egy másik közhellyel dobálózzak, ami nem tört el, azt nem is kell megragasztani.

Nekem nincs különösebb problémám a banda hozzáállásával, ezt a lemezt is szívesen elhallgatom, mert az Airbourne érzi ezt a zenei világot, és tök autentikusan szólnak a kezük alól a kengururiffek. De ötödszörre ugyanarra a műsorra most már nem adok ennél magasabb pontszámot, mert az elsőt leszámítva hosszabb távon eléggé összefolynak nálam a lemezeik, és nincs okom azt feltételezni, hogy a Boneshaker kivétel lesz majd ezalól.