Annak idején kollégista szobatársam nem győzte tukmálni a frissen megjelent Scratch The Surface-t, mondván, a hajam helyett inkább azt pörgessem. Bár a barátom igyekezete – azokban az években csúcsra járt Slayer-imádatom okán – nem sok eredményre vezetett, arra elég volt, hogy időnként próbát tegyek egy-egy HC-alakulattal, hátha. Összességében azonban megtartottam sítussal a tisztes távolságot, a barátság akadályát pedig alapvetően az a bennem rejlő hiba képezte, hogy mindig a metál felől közelítettem a HC felé. Így maradandóan inkább csak a Biohazard, Madball vagy mondjuk az Agnostic Front akadt be (ebből a megfontolásból ide kívánkozna Mike Muir és bandája, vagy újabbak közül a kiváló Terror, de az a nyugati part, más kávéház). Persze, nem véletlen, az említett New York-iak nem átallottak a dühkitöréseikbe olyan kövér groove-okkal kísért, metálos kiállásokat illeszteni, amelyre nem lehet mást tenni, csak plafonig ugrálni vagy derékból headbangelni.
