Shock!

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Sick Of It All harmadik nagylemeze. A Scratch The Surface a maga idejében óriási vitákat váltott ki a hardcore-színtéren, hiszen a Warner-birodalomhoz tartozó EastWest kiadó gondozta, ám az album fogadtatása elsöprőnek bizonyult, sikere és hatása, utóélete minden szempontból Lou Kollert, Pete Kollert, Armand Majidit és Craig Setarit igazolta. Saját véleményük szerint is itt alapozták meg a csapat máig tartó karrierjét. Idézzük hát fel a három évtizeddel ezelőtti eseményeket – és csomagban, a könyvkritikával együtt innen is kívánjunk mielőbbi felépülést a műfaj egyik legrokonszenvesebb, legelementárisabb frontemberének, a torokrákkal küzdő Lou Kollernek!

A Sick Of It All a '80-as évek tumultuózus New York-i hardcore-színteréről nőtt ki, de már az első hullám nagy bandáinak fénykora után formálódtak komoly zenekarrá. Az alapító Koller testvérpár, az énekes Lou és a gitáros Pete némi kötelező átjáróházasdi után Armand Majidi dobosban és Rich Cipriano basszerben találta meg fix társait, és ebben a felállásban készültek el első munkáik, az 1989-es Blood Sweat And No Tears, az 1991-es We Stand Alone EP, majd az 1992-es Just Look Around.

A zenekar stílusa viszonylag gyorsan kialakult. Zenéjük minden ízében magán viselte a város jellegzetes hardcore-soundjának védjegyeit, a kettes albumra ugyanakkor dalszerzési szempontból egyérteműen kiemelkedtek az átlagból. Mindez komolyabb feltűnést is keltett, ugyanis a műfaj tekintetében pangóbbnak számító megelőző évek után a hardcore ekkoriban már ismét kezdett visszaszivárogni a köztudatba. Ennek katalizátorát természetesen a műfaji keretek lazulása jelentette, ami egyértelmű hardcore-hatásokat is tükröző metálcsapatok vagy egyenesen a hardcore-színtérről érkezett zenekarok kiugrását hozta a '90-es évek elején.

Ez a pezsgő környezet ágyazott meg a zenekar nagykiadós szerződésének is. Mindehhez persze arra is szükség volt, hogy a Sick Of It All abszolút ne legyen elégedett aktuális független kiadójával. Lou: „A Relativity gyakorlatilag egyáltalán nem reklámozta a Just Look Aroundot. Az volt a pohárban az utolsó csepp, amikor New Yorkban játszottunk egy tényleg nagy koncerten az Agnostic Fronttal, a Murphy's Law-val meg Lunachicksszel a Palladiumban. Előtte nekünk kellett elkészíteni meg fénymásolni a szórólapjainkat, aztán megszórni velük a hely környékét, hogy valaki egyáltalán értesüljön a lemez megjelenéséről, mert a kiadó szó szerint semmit sem csinált. Persze kölyökfejjel, teljesen fogalmatlanul szerződtünk a Relativityhez, méghozzá hét lemezre... De a kiadó végül túladott rajtunk. Először húszezer dollárt kértek értünk egy másik független cégtől, de közben bejelentkezett náluk az EastWest A&R-osa is. A Relativitynél megneszelték, hogy érdeklődnek irántunk, szóval hozzáraktak a vételárhoz egy nullát, így lett belőle kétszázezer..."

Ezzel párhuzamosan a csapatban tagcsere is történt: Rich Cipriano helyére a színtér veteránja, a Youth Of Todayt, a Straight Aheadet vagy az Agnostic Frontot is megjárt Craig „Ahead" Setari került. Pete Koller: „Rich az akkori csaja miatt lépett ki a zenekarból, ám amint otthagyott bennünket, a lány is kirúgta. Craig épp akkor fejezte be az Agnostic Front turnéját, ők pedig épp akkoriban szüntették be a tevékenységüket, szóval pár bulira beugrott helyettesíteni, és mivel régi barátok voltunk, végül maradt is." Craig: „Régóta ismertem a srácokat. Armandot kértem fel gitározni az első csapatomba, de Pete-et meg Lou-t is ismertem a környéken, folyamatosan összefutottunk. Olyan 1982 táján már mindannyian ismertük egymást. Ha Richie épp nem ért rá, beugrottam hozzájuk basszusozni, a Blood, Sweat And No Tears egyes dalaiban még társszerző is voltam, sőt, a felvételeknél is segítettem nekik a stúdióban. Szóval mindig ott mozogtam a Sick Of It All környékén, de a Youth Of Today meg az Agnostic Front bejáratottabb bandáknak számítottak és állandóan turnéztak. De miután Richie lelépett, természetesen adta magát, hogy beszálljak hozzájuk."

A nagykiadós szerződéssel a tarsolyában a csapat igen jókedvűen kezdett bele a dalszerzésbe, de az EastWest-szerződés közben persze alaposan kiverte a biztosítékot a NYHC-színtér puristáinál. Lou: „A hardcore-színtéren nőttünk fel, de előtte mindannyian nagy heavy metal rajongók voltunk, továbbra is figyelemmel kísértük a kedvenceinket, szóval természetes előrelépésként tekintettünk a nagykiadós szerződésre. Kijött két független kiadású lemez, New Yorkban már baromi erős bázisunk volt, és máshol is kezdett kiépülni a tábor. Akkor meg miért ne? Azt mondtuk: itt ez a nagy cég, kapunk tőlük egy esélyt, nincs min gondolkodni. A DIY-csávók persze hisztiztek, de a fröcsögés valójában csak egy szűk körre korlátozódott. Nem akarok általánosítani, de nekem mindig is úgy tűnt: elsősorban mindig a gazdag háttérrel rendelkező arcok óbégattak, amiért pénzt keresünk a zenélésből. Mi viszont melós családokból származtunk, otthonról is azt hoztuk, hogy ha keményen megdolgozol érte, megkapod, amire vágysz. Apám is mindig azt mondogatta: keressek melót, álljak a saját lábamra. Így aztán, amikor elkezdtünk pénzt keresni a zenélésből, csak annyit mondtunk: ez óriási! Ezek a kölykök viszont valami szent dologként tekintettek erre az egészre, amit valahol megértek, de ettől még kurva idegesítőek voltak. Ma már persze csak röhögünk ezen az egészen."

A Sick Of It Allnak természetesen esze ágában sem volt fellazítani a zenéjét, ugyanakkor mindenképpen tudatosabban dolgoztak, mint korábban. Emögött azonban nem a Warner-birodalom nyomása húzódott meg, hanem a természetes érési folyamatok. Lou: „Az első lemezt alapvetően ketten írtuk Pete-tel. Armand utána kezdett mélyebben is belefolyni a dolgokba, aztán megjött Craig, és a Scratch The Surface-hez már mindenki hozzátette a magáét. Imádtam azt az időszakot: egész nyáron egy chinatowni stúdió próbatermében játszottunk, írtuk a dalokat, a turisták meg ott sasoltak a tűzlétránál, hogy honnan jön ez a hangos muzsika. Baromi nagy volt! Úgy kezdtünk neki a dalszerzésnek, hogy kielemeztük, mi működött a Blood, Sweat And No Tearsen meg a Just Look Aroundon, aztán elkészítettük a létező legsúlyosabb, legagresszívebb albumot. Mindenki azt mondogatta, hogy a kiadó valami Green Day-féle hangzást akar majd, hogy több lemezt adjunk el, de valójában teljesen szabad kezet kaptunk, semmibe sem szóltak bele." Craig: „Nagyon könnyen, élvezetesen állt össze az album. A kínai negyedben próbáltunk, tényleg emlékezetes időszak volt."

A Sick Of It All Billy Anderson társproducerkedése mellett vette fel a negyedik lemezt a Rhode Island-i Warrenben, és a Scratch The Surface végül 1994. október 18-án került a boltokba. Az időzítés nem is lehetett volna jobb: ekkoriban járt épp csúcsra a hardcore metálosabb, urbánus-militáns irányzatának népszerűsége, a másik oldalról pedig már a dallamosabb punkbandák jelentették a mainstream következő szenzációját. Ilyen közegben tényleg bárki okkal feltételezhette, hogy a tavaszi megjelenésű State Of The World Address albummal szintén a Warnernél dolgozó Biohazard után akár a Sick Of It Allnak is teremhetnek komolyabb babérok. („Biohazard, Sick Of It All, elbánnak a Nirvanával", hogy a hazai klasszikusokat idézzem.)

A mindössze 35 perces Scratch The Surface-ről épp olyan nehéz elemekre bontva beszélni, mint mondjuk a Reign In Bloodról. A mindenféle felesleges cicomától mentes, ám hihetetlenül erőteljes, tiszta, arányos, mégis nyers hangzású lemez szünet nélküli támadás, ám végig roppant okosan játszanak rajta a tempókkal. Így ha elindítod, egyre jobban berántanak vele, és mindig akkor kapcsolnak még magasabb fokozatba vagy kanyarodnak kissé másfelé, amikor már azt hinnéd, nagyjából itt a tetőpont. Vagyis az intenzitás nem egydimenziós, de egy pillanatra sem lankad, viszont a zene ezzel együtt is hihetetlenül fogós, tele van az album baromi jó dalokkal. Mindjárt a nyitó No Cure szélvészként száguldó punk/hardcore-repesztése ilyen a maga kemény, tamokat nem kímélő, csordavokálos bridge- és refrénkiállásaival. Amikor pedig megérkezik a belassulós, groove-os, erőszakos, mégis dallamos utolsó blokk Pete gitárcsikorgatásával meg Lou hadvezérszerű kiállásával, már csak szélesen vigyorog az ember. A két perc alatti Insurrection jóval durvább kalapálásával fokozzák az agressziót, ám ezzel is csak megágyaznak a lemez leghosszabb, kétszer ilyen hosszú dalának, a Consume-nak. A Setari és Majidi mechanikus, szinte ipari érzetű ritmusaira épített téma a Sick Of It All számomra valaha írt egyik legjobb nótája: nem tépi le az arcodat, ám a benne végigvonuló pumpáló, elfojtott feszültség egyenesen briliáns, a refrén pedig szinte már-már melodikus Pete gitártémájával és a majdnem éneklő Lou-val.

A Who Sets The Rules csapkodós-kapkodós-tempózós részeket vegyít izomból játszott groove-okkal, a másfél percet sem elérő Goatless zúzdájával együtt tökéletesen készítik elő a lemez legnagyobb slágertémáját, a Step Downt. Direkt nem teszem idézőjelbe a sláger kifejezést, ez a klasszikus punk/oi-téma ugyanis tényleg az: a ragadós basszusfutamból kibontakozó darab igazi himnusz, a jelmondatszerű „In the underground, integrity lies within..." kezdősor azonnal a füledbe ragad, és aki már járt életében Sick Of It All-koncerten, pontosan tudja, micsoda népünnepélyt eredményez a nézőtéren. Semmit sem bonyolítanak túl benne, de a maga nemében tökéletes dal. A könnyedebb pillanatok után a borultabb Maladjusted következik Lou torzított énekével, ez a lemez egyik legsúlyosabb tétele, fenyegető atmoszférájú, kimért súlyosság Setari gyomrozó alapozásával (itt jegyezném meg, hogy a basszusgitár egészen zseniálisan szól a lemezen), utána pedig érkezik a második főhimnusz a címadó képében. Ez sincs három perc, ám a lemez leggyilkosabb riffjeivel helyből kivégez, a groove-ra lehetetlen nem bemozdulni, főleg, ahogy a bridge-ben felgyorsítják, majd a refrénben visszarántják az iramot. Itt is tényleg azt kívánom mindenkinek, ha még nem volt része az élményben, hogy hallhassa egyszer koncerten ezt a zakatoló, brutális gitártémát, mert egyszerűen tökéletes. Ja, és ez a szám ugyan nem olyan dallamos, mint a Step Down, de szintén első hallgatásra az agyba tapad az egész...

A lemez második felében már nem sorjáznak ennyire direkt módon közönségetető tételek, ám az itt szereplő számokra sem lehet panasz. A megint két perc alatti Free Spirit punk/HC-sodrása igazi old school energiákat szabadít fel, a Force My Hand szövegmondós-menetelős súlyossággal kanyarodik másfelé, hogy aztán a Desperate Foollal megint ízig-vérig megmerítkezzünk a klasszikus NYHC-vonulatban. A Return To Reality kimért, vonszolósabb pillanatokat hoz, utóbbi az album egyik legsúlyosabb dala – mindig azt hiszed, hogy na, majd most pörgetik fel, de aztán mégsem, nem érkezik meg a várt feloldozás. Utóbbit csak a Farm Team hozza el, ez ugyanis dallamosabb punk/HC-tétel, de az ugrálós-seggrázós, súlyosan pumpáló témákat azért persze innen sem spórolták ki. A záró Cease Fire pedig a melodikus, egyértelműen a Yankee Doodle-ből származtatott intróval lep meg, de aztán persze nem marad lassú és dallamos, százszázalékos SOIA-durvulattal fejezik be az óriási albumot. Amin, mint a fentiekből is láthatod, deka üresjárat vagy felesleges zsír sincs.

A Scratch The Surface természetesen nem lett instant MTV-siker, de az album az undergroundban komoly feltűnést keltett, és kézzel fogható volt körülötte a pezsgés – méghozzá elsősorban Európában. Az album a banda karrierje során első ízben bekerült a német eladási Top 100-ba, a 67. helyre, és hogy mást ne mondjak, a magyar Metal Hammerben is behúzta a Hangpróba első helyét egy rakás kilencessel meg tízessel – ilyet vérbeli NYHC-zenekar emlékeim szerint sem előtte, sem utána nem produkált soha. A Headbanger's Ball igen gyorsan felkapta a címadó dal videóját, amit később a Step Downé is követett – utóbbiból ebben az időszakban akár komolyabb sikertéma is születhetett volna, de azért a Basketcase meg a Self Esteem mellé nyilván bajosan fért volna be mainstream slágerként. Az album mindenesetre néhány hónap leforgása alatt új magasságokba lökte a Sick Of It Allt. Lou: „Európában olyan erőteljesen megtámogatta a kiadó a lemezt, hogy egészen új szintre ugrottunk vele. Nagyobb klubokba költöztünk, és a közönség már akkor stagedivingolt, amikor kihunytak a fények, de még színpadra sem léptünk..."

Mindehhez persze az is kellett, hogy – az EastWest támogatásának köszönhetően – a csapat a megjelenés előtt, az 1994-es fesztiválszezonban már bealapozhatott a kontinensen. A rengeteg önálló koncert és a Dynamo-féle metálfesztiválok mellett olyan mainstreamebb rendezvényeken is bemutatkozhattak, mint például a dániai Roskilde. Észak-Amerikában a Betty lemezt népszerűsítő Helmettel közös bulik vártak rájuk, 1995 nyarát pedig a műfaji vegyesfelvágott Vans Warped fesztiválturnén töltötték. A brutálisan jól sikerült albumnak és a hardcore-színtéren túli láthatóságnak köszönhetően a koncerteken egyre több, a metál felől érkezett rajongó jelent meg a bulikon. Ami persze ismét eredményezett némi szemöldökfelvonást a vonalasabb hardcore-közegben, a zenekar azonban örült neki. Lou: „Mindig is meg akartuk mutatni a világnak, miért dobban meg a szívünk, ezért az elejétől kezdve nem kizárólag hardcore-bandákkal játszottunk. Az első keleti parti turnénkon, 1988-ban például felkért bennünket az Exodus, hogy játsszunk előttük öt koncerten. A közönségüket valósággal sokkolta, amikor felsétáltunk rövid hajjal... Aztán ahogy egyre népszerűbbé váltunk, elkezdtek ránk a New York hardcore királyaiként hivatkozni, mi viszont azt mondtuk: nem, mi a New York hardcore nagykövetei vagyunk. Az Agnostic Front meg a Cro-Mags tetkói láttán sokan azt gondolták, ez egy macsó színtér. Bizonyos mértékig az is volt, de sokkal elfogadóbbnak indult. Az első matinékon például rengeteg nyíltan meleg rajongó vett részt. Volt például egy arc, egészen a '90-es évek közepéig járt a bulikra drag queen ruhákban, és végigzúzta a bulit az első sorban. Kibaszott nagy volt, és senkit sem zavart."

A Scratch The Surface végül nem lett platinasiker, de az album nagyjából 300 ezer példányban kelt el világszerte, ez pedig kiugróan jó eredménynek számított. Pete Koller szerint ebben alapvető szerepet játszott az EastWest-szerződés, ami ráadásul hosszabb távon is megágyazott a zenekar stabil működésének: „Valójában kurva jó volt nagykiadónál dolgozni, és mindenképpen más, mint kis cégeknél. A nagy cégek akkoriban folyamatosan a Metallica meg a Pantera utáni következő nagy durranást keresték. Az EastWest az Orange 9MM-t meg bennünket szerződtetett, hátha mi leszünk azok, és komolyan nagyot lendített rajtunk a dolog például Európában. Az európai hardcore-színtéren jó névnek számítottunk, de a nagykiadó plakátozni kezdte a lemezt a metrókban, a vasútállomásokon, szóval sikerült túlnőnünk a hardcore-ban szokásos szinten. A színtéren kívül is szert tettünk egy rakás fanatikus rajongóra, és lehetőségünk nyílt fellépni egy csomó nagy fesztiválon, ahol mindenféle előadó felvonult a rocktól a technóig. Annak idején abszolút nem hívtak hardcore-bandákat az efféle rendezvényekre, kábé mi voltunk az elsők. Aztán a közönség eljött a Prodigy miatt, és megtetszett nekik a koncertenergiánk. Semmiképpen sem voltak hardcore-osok, de Sick Of It All-rajongót faragtunk belőlük. Akkoriban persze mindenki azt mondta, hogy egy punk/hardcore-banda számára az ilyesmi egyenlő a halálos ítélettel, valójában azonban ennek köszönhetjük, hogy a mai napig itt vagyunk. Eleinte ugyanis kizárólag punkok meg skinheadek jártak a koncertekre. A Helmet-rajongó főiskolás arcokat elriasztotta ez a színtér, mondván, túl erőszakos, de miután bekerültünk a Helmet turnéjára, a saját közegükben nézhettek meg bennünket. Ott meg már egyből látták, hogy a zenekar valójában az energiáról és a buliról szól, nem kell minden koncerten bunyótól tartanod..."

A zenekar természetesen még a következő években is megkapta néha az „eladták magukat" címkét, ilyesmiről azonban szó sem volt, hiszen zeneileg semmiféle kompromisszumot nem kötöttek. Emellett EastWest ide vagy oda, továbbra sem fürödtek Dagobert bácsi módjára a pénzben. Lou: „Úgy nagyjából 1997-ig mindnyájunknak volt rendes, hétköznapi melója. Szóval beletelt vagy tíz évbe, mire stabilan meg tudtunk élni a zenekarból. Ez néha persze elég keménynek bizonyult: pénteken dolgozol, utána koncertek, valahogy hazakeveredsz vasárnap éjjel, és másnap reggel megint mész dolgozni. De hát minden zenész ezt csinálja..."

Az idilli állapotok persze nem tartottak örökké. Az 1997-es Built To Last album szintén kiválóan sikerült, rajta olyan himnuszokkal, mint a címadó vagy az Us Vs. Them, ám ekkorra az EastWestnél is változtak a dolgok. Az album távolról sem bizonyult sikertelennek, ebből is több mint 200 ezer példány fogyott világszerte, ez azonban kevés volt hozzá, hogy a cégnél prioritásként tekintsenek a Sick Of It Allra. Pete: „Egy idő után eljutottunk oda, hogy nagyjából hetente változott, ki felel értünk a kiadónál, és a végén ezek az arcok már azt sem tudták, kik vagyunk egyáltalán." Lou: „Végül azért rekedt meg az együttműködés az EastWesttel, mert állandóan változtak az emberek: elmentek, más pozícióba kerültek, a Sick Of It All-rajongó arcnak hirtelen már egy sokkal nagyobb bandával kellett dolgoznia, és így tovább. Igazából sosem tudtunk túl sokáig ugyanazokkal melózni, és a végén elvesztünk a nagy kavarás közepette. Újra akarták tárgyalni a szerződésünket, de addigra már belefáradtunk. A Built To Last turnéján történt, hogy összefutottunk az A&R-osunkkal New Yorkban, és a hülye barom még csak nem is tudta, hogy épp turnézunk! Az akkori menedzserünk állt elő az ötlettel, hogy tegyük magunkat annyira ellenszenvessé a szemükben, hogy még csak le se akarjanak ülni tárgyalni a következő lemezről. Így aztán azon a nyáron nekiindultunk koncertezni, rávettük a kiadót, hogy kifizessék nekünk a piacon fellelhető legdrágább buszt, és tényleg mindent a végletekig túlzásba vittünk. Na, ehhez képest mégis új lemezt akartak! Szóval a végén egyenesen közöltük, hogy menni akarunk. Utólag igazából az a vicces, hogy amikor átigazoltunk a Fat Wreck Chordshoz, a hardcore-os kölykök sokkal jobban kiakadtak, mondván, miért szerződünk punkkiadóhoz meg nyugati parti céghez..."

A Sick Of It All bázisa mindenesetre továbbra is stabil maradt, és a zenekar rendületlenül ment tovább előre az újabb és újabb anyagokkal. Nagy kiugrás később sem következett be, de a világ minden táján fanatikus és elkötelezett tábor várta őket. Lou: „A Warnernél sokan a példányszámok alapján árazták be a zenekar népszerűségét, de az az igazság, hogy sosem számítottunk nagy lemezeladónak. Simán előfordult, hogy az adott városban mondjuk kétszáz fogyott az aktuális lemezből, és mégis kétezren jöttek le a koncertünkre. Már a korai időkben is jó koncertbandaként híresültünk el. Nem pusztán az agresszióról szóltak a bulik, hanem igyekeztünk jól szórakozni, és garantálni, hogy akik eljönnek megnézni bennünket, azok is jól szórakozzanak. Mindenesetre óriási volt, hogy a kiadó akkoriban pénzügyileg megtolta a turnékat, ez tényleg sokat jelentett. Az Államokban többnyire ma is kisbuszokkal utazunk, hiszen ha ez ember ebből akar megélni, kénytelen áldozatokat hozni. De például a nagykiadós években sem elsősorban a kiadón múlt, hogy milyen nagy turnékra kerültünk be, hanem a kapcsolatainkon az olyan bandákkal, mint a Helmet vagy a Rancid. De ez egyébként később sem feltétlenül változott. Még '98 végén adtunk például egy koncertet Argentínában kétezer embernek. Másnap rendezték Buenos Airesben a teltházas Monsters Of Rock fesztivált az Iron Maidennel, a Slayerrel, a Soulfly-jal meg egy rakás másik bandával. Az összes fellépő előző nap érkezett és lejöttek a bulinkra. A Slayerék bejöttek hozzánk a backstage-be, és azt mondták: egyszerűen muszáj volt látniuk, hogy ki képes behozni kétezer embert egy teltházas fesztivál előestéjén... Jól összehaverkodtunk, és a végén meg is csíptünk emiatt egy Slayer-turnét. Pete és Tom Araya azóta is tartják a kapcsolatot. Pontosan ilyesmikről álmodik az ember, amikor elkezdi ezt az egészet."

Nem kérdés, ami fentebb már előkerült, miszerint mindezt egyértelműen a Scratch The Surface alapozta meg. Armand Majidi: „Sok szempontból hihetetlenül szerencsések voltunk, mert lavinaszerűen, szinte erőfeszítés nélkül alakultak így a dolgaink. És mivel más zenekarok nem voltak ennyire kitartóak, kiemelkedtünk a mezőnyből egyfajta fáklyahordozóként. Nyilván benne volt a kemény munka is, de ez is legalább ilyen mértékben hozzájárult. Kitartottunk, sosem okoztunk csalódást a rajongóknak, és szerintem ők is értékelték ezt." Érdekes, de Pete Koller ezzel együtt is inkább a későbbi albumokra, különösen a 2006-os Death To Tyrantsre esküszik etalonként: „Gyakran kérdezik, miért nem játszunk többet a régi lemezekről, de eleve rengeteg dalunk van és nagyon sok energiát fektetünk a bulikba, és nagyjából nyolcvan perc a plafon, mert nem szeretnénk beledögleni. Így aztán mindig variáljuk a műsort, és a közönség igazából hallani akarja az új dalokat is. Nyilván a nagy slágerek, így a Scratch The Surface meg a Step Down kihagyhatatlanok, de például amikor újra átnézem egy turné előtt az első két lemez dalait, mindig furcsa belegondolni, hogyan írtam annak idején a nótákat. Ugyanis nagyjából mindegyik ugyanazokból a hangokból áll némi variálással, oda-vissza, ide-oda beszúrva kicsit mást... De végül is így alakult ki a banda stílusa, ez lett a védjegyünk."

Az 1994-es albumot már nem sokkal megjelenése után is a valaha megjelent egyik legjobb NYHC-lemezként emlegették, és egyértelműen ez veti a leghosszabb árnyékot a banda diszkográfiájából. Craig Setari: „Mindig is úgy éreztem, hogy a Scratch The Surface tette a hardcore-t helyi dologból világszintű jelenséggé. Vagy legalábbis a mainstream ennek a hatására kezdte elismerni a hardcore-t. Csak egyetlen másik album jut eszembe, aminek sikerült ennyire átívelnie a határokon, mégpedig a Cro-Mags Age Of Quarrelje."

A Sick Of It Allnak bőven akadnak óriási, tízpontos lemezei a későbbi érából is (többek között a Built To Last vagy a fentebb említett Death To Tyrants), de nálam mindig is a Scratch The Surface számított az etalonnak. Hihetetlen, hogy harminc év telt el a megjelenése óta – egyáltalán nem fogott rajta az idő.

Ha hozzá szeretnél járulni Lou Koller orvosi kezeléseinek költségeihez, itt teheted meg.