Shock!

Huszonkettedik nagylemezét jelentette meg idén Axel Rudi Pell, a Risen Symbol turné zömmel német nyelvterületre koncentráló első körének pedig szerencsére magyar állomása is volt: a banda a kisebbik Barba Negra-színpadon lépett fel. Axel tehát 60 év felett sem lassít a tempón. Míg mások ebben a korban jó, ha évtizedenként egy-két lemezzel jelentkeznek, addig a főnök kétévente, menetrendszerűen szállítja a friss anyagokat. És ugyan kétségtelen, hogy ezek kissé összefolynak már, mégis mindegyik magas színvonalat képvisel, ráadásul kivétel nélkül rejtenek legalább egy-két kiugróan erős tételt, netán átlagon felül fogós slágert. Mindez a Risen Symbolra is igaz, ráadásul erre a lemezre a szőke gitárhős írt pár olyan témát is, amik súlyosabbak, mint az utóbbi évtizedekben bármi tőle.

A svájci Fighter V műsoráról szinte teljes egészében lecsúsztam, hiszen pontosan akkor kezdtek, amikor az Axellel leszervezett interjúm is indult, így csak az utolsó számot csíptem el tőlük. Korrekt, egyfajta '80-as évek best of jellegű muzsikát tolnak, nagyon komoly vokálokkal, és ezek láthatóan a színpadon is működtek, még úgy is, hogy énekesük kissé fátyolos hangjából ítélve komoly megfázással küszködhetett.

Ami Axel Rudi Pell csapatát illeti, élőben piszok erősek, így kifejezetten vártam az újabb találkozást és nem is kellett csalódnom. Persze úgy könnyű, ha az embernek olyan frontembere van, mint az anno a Hardline-ben ismertté vált Johnny Gioeli, aki bár első ránézésre nem egy kiköpött rockisten (a győzikés poénokat most hagyjuk is), mégis rendkívül jól ötvöz mindent, amit egy frontembernek tudnia kell. Hiperaktív a faszi, aki a közönséggel is remekül kommunikál, és azonnal reagál bármire, ami a színpadon vagy az előtt történik. Ami pedig még fontosabb, hogy hiába 57 éves már ő is, hangja fikarcnyit sem kopott és nem is vesztett erejéből. A nyugisabb, líraibb részeknél például úgy tűnt, mikrofonra se lenne szüksége ahhoz, hogy beénekelje az egész teret, hihetetlen erővel és tisztán énekelt ki ugyanis bármit. Tökéletes példa volt erre Leonard Cohen Hallelujah-jának részlete, amit a Ferdy Doernberg által szolgáltatott egy szál zongorakísérettel énekelt el.

És ha már a feldolgozások szóba kerültek: aláírom, hogy mind az említett Hallelujah, mind pedig a később előkerült U2-cover Beautiful Day remek dalok és a közönség is tök jót bulizott rájuk, de számomra akkor is kicsit feleslegesek egy ekkora és ilyen gazdag életművel rendelkező zenekar esetében. Akárcsak a hangszeresek önálló szólói, melyek közül Ferdyé kifejezetten élvezhetetlenre sikeredett, Bobby Rondinellié meg simán csak lagymatag volt. Annak tükrében, hogy a veterán dobos nyáron még valamiféle komoly kórházi kezelés alatt állt, persze érthető, hogy nem ez volt élete legnagyszerűbb teljesítménye, de szerintem mindkettejük egyéni akciója leültette a bulit és feleslegesen vett el időt további két-három számtól. Főleg úgy, hogy maga a főnök, a még mindig kifejezetten érzelmesen és hangulatosan gitározó Axel például kifejezett szólóblokkot nem is kapott. Persze volt helye és ideje villantani így is a dalok közben bőven, és az egyes tételekbe beépített, hosszasabb gitárbetétek sokkal szórakoztatóbbak is voltak, mintha simán csak egyedül nyűtte volna a húrokat a színpadon. Mikor például a Mystica alatt néhány biztonsági ember kíséretében, hosszú percekig virgázott a tömegben, attól nyilván mindenki megőrült és egyértelműen emelte vele a show színvonalát.

Mivel a banda utóbbi huszonhat évében mindössze egyetlen tagcsere volt (Mike Terranát 2013-ban váltotta Bobby), egyértelmű, hogy legendás régi lemezek ide vagy oda, a mostani tagok által felvett számok alkották a szettet. Az aktuális cuccról a két legpoweresebb darab, a nyitó Forever Strong és a Darkest Hour fért be, illetve a buli végén eltolt medley-ben az Ankhaia egy rövid részlete, de ezeken kívül is szinte kizárólag a Gioeli-korszak egyes albumairól szemezgettek. Persze ezekből is született már tizenhat, így nyilván messze nem fért bele így sem minden. A The Line, a Wildest Dreams, a Bobbynak küldött Strong As A Rock és társaik mind remekül működtek, nem is nagyon hiányoltam ezért a Soto-féle lemezeket a programból. Azért a ráadásban csak előkerült a Fool Fool és a fentebb már említett medley részként, a rendes játékidő végén a Cashbah is (a Masquerade Ball rövidített változata fért még bele ebbe), de igazából tök kerek volt a program így is, meg úgy is, hogy az első két LP-t tejesen kihagyták. Bár papíron az összesen tizennégy tétel nem tűnik soknak, Rudi szeret epikusan fogalmazni, a mindenféle szólisztikus betétekkel kiegészítve pedig így is alulról nyaldosta a program a két órát, mire a Rock The Nationnel befejezték.

Ha az ember elmegy egy Axel Rudi Pell-koncertre, pontosan tudja, mit várhat, és ezt maradéktalanul meg is kaptuk, természetesen kimagaslóan magas színvonalon. Ettől még azonban fenntartom, hogy a mindenféle szólók nélkül kompaktabb és ütősebb lenne a dolog.

Fotó: Barba Negra