Shock!

Nem hiszem, hogy lett volna olyan album, amit jobban vártam volna, mint a részben új felállású Arcturus cd-jét - persze az új Nevermore kivétel, de ők valahogy minden körülmény mellett kivételek. Utóbbi csapat albumában nem csalódtam, sőt, így érdeklődve vettem kezembe a most már Simen Hestnaessel felálló Arcturus friss lemezét.

A várakozással szerintem nem voltam egyedül, hiszen aki már hallotta Vortexet énekelni, az bízhatott benne, hogy Garm méltó utódja lesz. Nem árulok el nagy titkot, ha kijelentem: egyszerűen imádom Vortex hangját, az újkori Dimmu Borgir is csak azért fordul meg többször a lejátszómban, mert megvan a hangjában az a plusz, amiért érdemes meghallgatni egy-egy számot. Hihetetlen torka van, a leggyengébb nótákat is össze tudja rántani. Éreztem, ebből az együttműködésből lesz valami, és nem is kellett csalódnom.

Felesleges túlragozni, így már az elején leszögezem: ez egy higgadt, profi munka. Persze ilyen szintű zenészek esetében ennek ellentéte elég valószínűtlen lenne. Sejtelmes, horrorfilmbe illő billentyűs intróval kezd a Hibernation Sickness Complete, aztán hirtelen berobban Vortex, és már csak azt veszed észre, hogy borzongsz, hiszen olyan hangulat uralja a zenét, ami csak az Arcturus sajátja. Rengeteg effekt tölt be színesítő szerepet, ráadásul Sverd néha abszolút szokatlan hangszíneket használ. Ami leginkább meglepett, az az, hogy Hellhammer néhány más zenekarban történt vendégszereplésével ellentétben meglepően fantáziadúsan üt, van hangulata és ereje annak, amit játszik, a pontosság pedig azért eddig is jellemző volt rá.

Lenyűgöztek az énektémák, Vortex sokszor több szólamban, ezer hangon viszi a dallamokat, mintegy elmeséli a dalt. A történetmesélés amúgy is jellemző rájuk, amúgy a dalok többsége higgadt, nyugodt, de mindegyik nagyon erős. Az utazás a Shipwrecked Frontier Pioneerral folytatódik, amiben meglepetésszerűen óriási nonverbális női énektéma rejlik, a középrész zongoratémája egyszerűen fantasztikus. Önmagában mindegyik zenész fantasztikus teljesítményt nyújt, de ha lehetőség nyílik rá, hátukon viszik a dalokat, remek szólókat játszanak, szerencsére nem egymás kárára. Jellemző az albumra az ambient jelleg is, több dal ilyen betéttel nyit, és ebből a kezdésből, mint egy virág, kibontakozik valami ritkán hallott dolog. A Demon Painter hangulatában és zenei megoldásaiban a legendás La Masquerade albumot idézi, Sverd pedig akkorát szólózik benne, és olyan módon, hogy ha hallgatom, égnek áll minden hajam szála.

Buta dolognak tartom a pontozást ilyen albumok esetében, mégis, valahogy minősíteni kell, és bár valószínűleg bánni fogom, a pontszámom 9. Bár lenne sok-sok ilyen 9 pontos album...