Shock!

Minden úgy zajlott, ahogy azt előre sejteni lehetett. A negyvenedik jubileumra mozgásba lendült a gépezet, jött a zenekar sztoriját feldolgozó dokumentumsorozat, fellebbent a fátyol a frontember mára tovatűnt (?), súlyos hangszálproblémáiról, minek kapcsán kifejezhettük együttérzésünket, halvány reménysugár kezdett pislákolni az eltévelyedett fekete bárányként megbélyegzett hajdani gitáros visszatérését illetően, majd mindezek tetejébe megérkezett a nagy bejelentés: júniusban jön az új album, ami újra elhozza majd a felhőtlen, mosolygós, lendületes, gitárgazdag, békebeli feelinget!

A csúcsra járatott marketing persze erős túlzásokba esett, de ezen valószínűleg nem lepődött meg senki. A Bon Jovi ugyanis nem változott vissza egycsapásra azzá, ami régen volt. Ráadásul a filmre adaptált zenekari történet szerinte egyoldalú bemutatása miatt Richie Sambora komoly ellenkampányba kezdett, az árkok pedig egyre csak mélyültek közte és Jon Bon Jovi között, így természetesen nem tért vissza a csapatba. A Forever lemez azóta megjelent, és mostanra kiderült róla, hogy nem kizárólag számomra maradt szinte teljesen észrevehetetlen: hiába került fel rögtön ötödik helyezettként a Billboard albumlistájára, egy héttel később úgy zuhant ki a Top 200-ból (!), mintha sosem járt volna a közelében sem. Ez pedig nemhogy beszédes, hanem teljességgel egyedülálló negatív rekord is a banda történetében, ami vélhetően jó nagy sokk Jon számára, de ez a realitás: jelenleg ezt a pár tízezer – egészen pontosan 48 ezer – eladott példányt tudja a Bon Jovi. Úgy tűnik, hogy erre a körre már a jó ideje legfőbb bázisnak számító, jólszituált, negyvenes vagy ötvenes éveit taposó és a hard rockot alapvetően nem kedvelő keleti parti középosztály sem akar befizetni, amit meg lehet érteni, mert függetlenül attól, hogy mit gondolnak és hova helyezik el a zenekart a képzeletükben, már ők is joggal érezhetik magukat becsapottnak.

A Bon Jovi ugyanis réges rég nem zenekar, hanem annak álcázott Jon-szólóprojekt. Mondhatjátok erre, hogy mindig az volt, amiben akár lehet némi igazság, de akár túl is lehetne lépni rajta, feltéve, ha olyan minőséget képviselne, mint például a mai füllel is túlzás nélkül óriási Destination Anywhere album. A kutya pedig továbbra is itt van elásva. John Shanks producer két évtizedes regnálása alatt kérlelhetetlen következetességgel fordította ki önmagából Jont és csinált belőle középkorúaknak való, lemezről lemezre egyre halványabb teljesítményt nyújtó Coldplay-utánzatot, amihez – ha nem lett volna ezzel így is elég bajunk – egyfajta Paulo Coelhót idéző hiteltelen (ál)filozofikusság társult. Valójában azonban ez a motívum sosem ment át idegesítő, felszínes bölcselkedésből valóban mélyen szántó gondolatiságba.

A gödör alját a legutóbbi 2020 album jelentette, és noha mindig van lejjebb, reménykedtem benne, hogy még egy olyan döbbenetesen rossz anyag nem fogja elhagyni Jon műhelyét. A Legendary című első kislemez viszont sok jóval nem kecsegtetett, ugyanazt a műfaját tekintve meghatározhatatlan, íztelen, szagtalan, a torz gitároktól irtózó steril attitűdöt közvetítette, ami lényegében a régi – értsd: 1995 előtti – Bon Jovi tökéletes antitézise, és annyira ellenszenvessé tette az elmúlt féltucat lemezt. Aztán előálltak a Living Proof együtténeklős, magát nagyon is hallgattató himnikus témájával, ami nyilvánvalóan az It's My Life utánérzése volt, és a hatásvadászat kedvéért Phil X még a talkboxot is elővette benne, meglehetős képzavart okozva ezzel. „Akkor most mi is az irány, Jon?″ – tehették volna fel jogosan a kérdést a zenekart alkotó bérzenészek (mert ma már David Bryan és Tico Torres sem több annál), ha a frontember nem teszi a többi dallal a napnál is világosabbá a koncepciót. Összességében a Forever a Shanks-éra minden ismérvét felvonultatja, miközben az azt megelőző korszaknak épphogy emléket állít a Living Prooffal. Persze bolond, aki másra számított, nem Coldplay-es (U2-s) maszatolásokra, gitárszóló-fóbiára, szájbarágott világnézetre, unalomig ismert hangszerelésekre, vérszegény hangzásra, tehát lagymatag középszerűségre jóformán minden lényegi területen. Ám a lemez ezzel együtt is jobb képet fest és jobban hallgatható, mint közvetlen elődei, ami azért meglepő. Ehhez az is hozzájárul, hogy Jon hangját sikerült gatyába rázni valamennyire, már inkább hasonlít hajdani önmagára, mint Bob Dylan 90 éves, láncdohányos nagybátyjára.

Azt azért nem merném kijelenteni, hogy az utolsó betű leütését követően fogom még hallgatni a korongot, de például a dinamikai váltásokkal operáló Waves és a jellegzetesen terebélyesedő Seeds kimondottan tetszik. A The People's House funkos/latinos lüktetése is erős, míg a My First Guitar felvillant valamit Jon rég elveszett dalszerzői klasszisából. Ez utóbbi egészen kiemelkedő darab és a Waves mellett a lemez legjobbja. Szükség is van ezekre a kapaszkodókra, mert a refrénnel indító Walls Of Jericho baromira elcsépelt, a három ballada – Hollow Man, Kiss The Bride, I Wrote You A Song – pedig csak a helyet foglalja, de legalább zavarónak nem mondhatóak. Nem úgy a We Made It Look Easy és a Living In Paradise. Lövésem sincs, hányszor akarják még elhitetni, hogy ennek az ezredszerre újrahasznosított ötletekben tobzódó és emiatt büszkén öko-popnak nevezhető stílusnak bármi köze is van a Bon Jovi valódi identitásához. Iszonyú kaptafa mindkettő, komoly harcot vívnak a Legendaryvel az anyag leggyengébb pillanata címért.

Vakok között a félszemű a király – tartja a mondás. Tény, hogy akad néhány pozitívum, és hallottunk ennél már rosszabb Bon Jovi lemezeket is, de ezért önmagában még nem jár piros pont.