A Brother Firetribe egy finn banda, amire sokan gyaníthatóan csak azért figyelnek majd fel, mert a Nightwish gitárosa, Emppu Vuorinen is érdekelt benne, ez azonban senkit se tévesszen meg, a zenének ugyanis semmi köze ahhoz a csapathoz, amivel a miniatűr fickó a mennybe ment.
A fogósság, a pátosz és a kommersz dallamosság itt is megvan, ez a zenekar azonban szégyentelen melodikus hard rock/AOR vonalon mozog, zenéjükről leginkább olyan nevek ugranak be, mint a klasszikus Journey, a korai Bon Jovi, a Giuffria vagy az Unruly Child a tengerentúlról, Európából pedig olyan kultikus mesterek szelleme kísérti meg minduntalan a hallgatót, mint a Skagarack, a Treat vagy a Talisman.
Már ebből is nyilvánvaló, hogy a Brother Firetribe e második anyagának összhatása még a 21. századi módon bika, friss sound ellenére is totálisan a '80-as évtizedre hajaz, a nagy öröm azonban nem ez, hanem hogy a lemez nagyon jó. Elsőre persze nem tűnik valami eredetinek a műsor, de két-három hallgatás után az ember már nem is foglalkozik ilyesmivel, a dalok ugyanis olyan kiverhetetlenül ragadósak, hogy az valami félelmetes. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Brother Firetribe mindenki kedvence lesz, a Heart Full Of Fire ugyanis módszeresen felsorakoztat minden klisét, amit annak idején az e vonalon mozgó rádióbandák elsütöttek, ráadásul a vastag billentyűs szőnyegek és a finoman hajlított, szárnyalóan ívelt énekdallamok is abba a kategóriába tartoznak, amit előszeretettel szokás nyálasnak bélyegezni, de aki a fent említett bandák híve, az feltétlenül tegyen próbát velük.
A zenekar természetesen vérprofi muzsikusok gyülekezete, az anyag azonban abszolút dalközpontú, szó sincs magamutogatásról: a nyitó Who Will You Run To Now – Wildest Dreams – Runaways helyből orbitális slágertriász, de az Annette Olzonnal megerősített, erős Bon Jovi/House Of Lords felhangokkal operáló címadó nóta és a záró I Am Rock himnusz is telitalálat, a Heard It On My Radio vagy a Going Out With A Bang esetében pedig már a nyitó szintifutamok hallatán elmorzsol az ember egy könnycseppet, annyira arcbamászóan idézik meg a '80-as éveket. Pekka Ansio Heino (lásd még Leverage) énekes torkában éppúgy ott van Steve Perry simasága, mint a skagarackos Torben Schmidt felhangjai, de néhol a fiatal Jon Bon Jovi nyegle dögössége is felüti a fejét a dallamokban. Emppu barátunkat körülbelül semmire sem tartottam, mióta hallottam, hogyan gyalázza meg élőben a Crazy Traint, itt azonban roppant finoman, érzéssel és nem utolsósorban jóval fantáziadúsabban, változatosabban penget, mint anyazenekarában. Helyben vagyunk: a Nightwish kapcsolat és Olzon kisasszony vendégszereplése által a Brother Firetribe előtt nyilván sok ajtó nyílik majd meg pluszban, de ha csak emiatt lennél rájuk kíváncsi, azért közelíts óvatosan, mert ez itt tényleg más. Ennek ellenére nem zárom ki, hogy akár egyes Nightwish fanoknak is bejöhet ez az ultradallamos zene.
A Brother Firetribe azzal győzött meg végleg, hogy utolsó előtti számként feltették a lemezre a Loverboy énekes Mike Reno Chasing The Angels című nótájának feldolgozását. Ez a szerzemény annak idején az Iron Eagle II film fő betétdalaként 9-10 évesen a filmmel együtt óriási kedvencem volt, és utólag hosszú évekbe telt kinyomoznom, ki is az előadó. E cseppet sem nyilvánvaló választás is arra utal, hogy a banda kívülről fújja a leckét, ha a dallamos hard rock nagy évtizedéről van szó, és ugyan a Reno-féle eredeti dögösebb, húzósabb, mint ez a verzió, a hátbaveregetés akkor is jár nekik.
A 2008-as év úgy összességében nem nagyon kényeztet el minket, ami a felhozatalt illeti, a dallamos vonalról azonban évek óta nem látott mennyiségben érkeznek a kiváló anyagok. A Brother Firetribe is egy az idei melodikus felhozatal krémjéből, a műfaj hívei nem mehetnek el mellette.
