Shock!

Azért Dickinson tényleg megkerülhetetlen. Amit az Iron Maiden (és persze a Samson) tagjaként letett az asztalra, az hagyományos metalban alap. Lehet persze nem szeretni a Maident, én sem szeretem (ez persze csak vicc volt, hehe!), ebben az esetben bőven van mit csemegézni a pali szólólemezein.

Hiszen hallhatunk sima hard rockot a Tattooed Millionaire-en; elszállósabb, de ízig-vérig Dickinsonos dallamokkal felvértezett (és mindemellett kellően súlyos) modern metal muzsikát a Balls To Picasso-n; sőt, még grunge-osabb felhangokat is tartalmazó kísérletet a Skunkworks lemezen. Mindegyik kiváló és mindegyik más. Utána pedig, tudjuk, barátunk "visszatalált" a metalhoz (idézőjelbe teszem, mert szerintem soha el nem hagyta, legfeljebb a szó maiden-i értelmezésében) és gyors egymásutánban kétszer is leszakította a fejünket egy-egy zseniális lemezzel, amelyek a nem kevés konzervatív Maiden rajongó mellett jó néhány olyan rajongót is szerzett neki, akik sem a Vasszűz, sem a korábbi szólóanyagok révén nem különösebben vonzódtak Dickinson munkásságához. Egyszóval, Maiden reunion ide, elképesztően sikeres turnék oda, tudni lehetett, hogy ez a fantasztikus szólópálya nem fejeződhet be: ma már én is úgy vagyok vele, hogy egyértelműen jobbnak tartom az Accident Of Birth-öt és a Chemical Weddinget, mint a Brave New Worldöt és a Dance Of Death-et. És akármikor is jelenjen meg új Iron Maiden album, nem kerekedhet Bruce új lemeze fölé, mi több, a Tyranny komoly riválisa lesz elődeinek.

Az első néhány hallgatásnál azt mondogattam: igen, ez jó kis anyag, méltó a korábbiakhoz. Most már azt kell mondjam: kib* k*a jó ez az album! Mi több, zseniálisan jó! Olyan dalok vannak itt, hogy beszarás: mindjárt az intro után bejön egy jó kis Roy Z riff (lehetett volna a Code Of Life c. Warrior lemezen is, pénzért kellene árulnia Roynak ezeket a témákat) és egy olyan klasszikus Dickinson refrénnel bír az Abduction nóta, amit ki nem ver az ember a fejéből. A szólótól pedig minden alkalommal meghalok! A Soul Intruders pedig akkora power-thrash riffel támad, hogy csak nézel - az énektéma persze összetéveszthetetlen... és nem ám az elején ellövik az össze poént, ahogy sok banda tenné: a hagyományosabb, döngölős, fenséges (kissé talán Maidenes) refrénű Kill Devil Hill után jön az első lírai megmozdulás. A Navigate The Seas Of The Sun azonban még véletlenül sem nevezhető szokványos rockballadának (persze Dickinson abban is isten, emlékezzünk csak a Man Of Sorrows-ra) - hangulatilag/érzelmileg ez a dal a lemez legjobbja, a váltott elektromos-akusztikus szólóktól pedig tényleg kikészülsz.

És ez még csak az eleje! Csemegékben van még részünk bőven: a River Of No Return megint csak egy vontatottabb, menetelős tétel, de iszonyú ereje van a fantasztikus dallamoknak. Óriási, hogy Bruce bármire is énekeljen rá, legyen az egy Maidenes ikerharmóniás riff, egy súlyos mélyrehangolt modern téma vagy akár egy zajosabb grunge-os gitárnyűvés vagy egy olyan ős-prog hangulatú tétel, amelyet az Ayreonban hallottunk tőle, ha az énekhang megszólal, az egész azonnal "dickinsonossá", ezáltal teljesen egyedivé válik. Ettől annyira királyak a szólólemezek és ez emelte hihetetlen magasságokba az Iron Maident. És ennek megfelelően lesz ez az album is ezerszínűen változatos. Hiszen, ha tovább nézzük az aktuális kínálatot, a Devil On A Hog például akkora hard rock, hogy akár a Tattooed Millionare nótái közé is befért volna, de még egy mai Dickinson/Samson (RIP) együttműködés gyümölcse is lehetne. Az album végén található két dal pedig kimondottan a 90-es évek közepének világát idézi: a Believil egy Balls To Picasso hangulatú, borultabb tétel, míg a címadó dal ennél kissé monumentálisabb, koszosabb riffekkel, effektelt szólóval valahol középtájt - konzervatívabb Iron Maiden rajongóknak biztos nem fognak tetszeni (azt mondják majd, a végére leül a lemez), de ők próbáljanak arra koncentrálni, hogy a Believil végén van egy gonosz kacaj, pont olyan, mint a Bring Your Daughterben.

Szólóturnét mielőbb, mondanám lelkesen, ha nem lennék tisztában azzal, hogy az idei évben erre nem nagyon lesz ideje a mesternek. Sebaj, majd lesz jövőre, addig pedig valószínűleg lecserélem műsoros és másolt kazettáimat a korábbi szólólemezek igényes (és remélhetőleg baráti áron forgalomba kerülő) újrakiadásaira, hogy aztán legyen mit dedikáltatni Bruce atyánkkal, ha egyszer az EU kietlenebb tájaira tévedne saját bandájával.