Shock!

A Los Angeles-i Buckcherry az évtized egyetlen régisulis sleaze/rock'n'roll bandája a tengerentúlon, akik képesek voltak lemezmilliós sikereket aratni. Kérdés persze, mennyire tudtak volna betörni a nagy amerikai köztudatba, ha első lemezükön nincs ott a Lit Up nóta a kiverhetetlen és igen figyelemfelkeltő „I love the cocaine" refrénnel, de ez végső soron mindegy is, ahhoz ugyanis nem férhetett kétség, hogy a klasszikus Aerosmith, Guns N' Roses, AC/DC ízeket felvillantó csapat hiteles és jó.

Ráadásul Joshua Todd személyében egy igazi fékevesztett vadállat frontembert is a soraikban tudhattak, ami ugyebár sajnos nem annyira jellemző manapság... Később egy rövid időre feloszlottak, aztán 2006-ban átalakult felállásban visszatértek a 15 című albummal, ami színvonalát tekintve nem ért fel az első kettővel, de a Crazy Bitch dalnak köszönhetően minden korábbinál komolyabb sikert hozott nekik Amerikában, és platinalemez lett. Ilyen szintű siker ezen a vonalon manapság tényleg példátlan, ekkora eladásokra az új Mötley Crüe lemez sem nagyon ácsingózhat.

A Buckcherry tehát jelenleg nagyobb névnek számít odaát, mint valaha, így kissé elengedhették magukat a Black Butterfly készítésekor. Ez hallhatóan jót tett nekik, csodára viszont nem kell számítani. Az album alapvetően ugyanazt a nagypofájú, feelinges muzsikát rejti, amiben eddig is erősek voltak, vagyis ha szereted a bluesosan groove-os, húzós riffeken alapuló, harsány énektémákkal ellátott amerikai rock'n'rollt, és esetleg valami csoda folytán még nem ismernéd őket, nyugodtan próbálkozhatsz a lemezzel, mert kellemesen hallgatható, de ennél többet nem nagyon rejt.

Több hetes ismerkedés után is csak két olyan nótát vélek felfedezni, amik maximális pontszámot érdemelnek: az egyik a másodikként érkező Tired Of You, egy igazi street rock himnusz leplezetlen Joe Perry- és Malcolm Young-hatásokkal, gyilkos refrénnel, a másik pedig az ezt követő Too Drunk..., ahol nemcsak a bluesos verzék és a berobbanó kórus tarolnak, de a tipikusan mocskos Josh Todd szöveg is igazi Buckcherry eszencia. Ez a két dal nagyon erős és nagyon rock'n'roll, azonmód feledtetik is a modernkori Aerosmitht idézően jellegtelen és egyenhangzású Rescue Me nyitást, az ember széles vigyorral várja a további hasonlóan izmos nekifutásokat, azok azonban nem nagyon jönnek. Szó se róla, akadnak még igen pofás dalok az albumon, ilyen például a melodikus Dreams – a kiadónak és a menedzsmentnek valamit nagyon el kell csesznie ahhoz, hogy ez ne tarolja le az amerikai rádiókat – , a totális Aerosmith Talk To Me vagy a záró Cream.

Ezek mellett viszont szerepelnek olyanok is, amik nemhogy túl mély nyomokat nem hagynak, hanem egyáltalán semmilyet sem. Josh mániákus előadásmódja és Keith Nelson feelinges gitárjátéka persze még a töltelékeket is elviszik a hátukon, vagyis tragédiáról nincs szó, de senki se számítson arra, hogy a Black Butterflyjal végre megkapja azt a lemezt, amit mondjuk az Aerosmithtől úgy kábé a Get A Grip óta hiába vár, mert ettől azért igen messze áll az anyag. Az én ízlésemnek a hangzás is elég aranyoska, lehetne kicsit harapósabb, koszosabb a sound.

Összességében véve tehát korrekt produkció a Black Butterfly, de ha Buckcherryt akarok hallgatni, ezentúl is az első vagy netán a második albumuk után nyúlok majd. Ha már sörszagú, nyers rock'n'roll, az új Backyard Babies például erősebb, több kiugró dalt rejtő anyag, mint ez, az Airbourne-ról már nem is beszélve...