Shock!

A legtöbb mai szupergroup igazából nem szupergroup, csak rámondjuk, de azért akadnak kivételek. Underground szinten a Category 7 mindenképpen ezt a kört gyarapítja, és jó hír, hogy a John Bush énekest, Phil Demmel és Mike Orlando gitárosokat, Jack Gibson basszert, illetve Jason Bittner dobost soraiban tudó banda vélhetően tényleges működést tervez a jövőre nézve. Csak abból következtetek erre, hogy Bittner többek között épp azért lépett ki pár hete az Overkillből, mert az újjáalakult Shadows Fall mellett a Category 7-nel is turnézni tervez. Nem lenne ellenemre a dolog, mert a lemezük nagyon gyalul, és nemrég még James Hetfield is szuperlatívuszokban szólt a csapatról egy interjúban, amikor aktuálisan neki tetsző zenékről kérdezték.

A jó bornak nem kell cégér, tartja a mondás. Szerintem ez hatalmas baromság, különös tekintettel a zeneiparra, hiszen ekkora dömpingben tényleg, szó szerint semmi sem adja el saját magát, maximum nagyon nagy és véletlen szerencsével. De annyiban megáll a bölcsesség, hogy a névsoron végigtekintve azért joggal bízhat bárki a zene minőségében, és jó eséllyel belőhető a stílus is. Ugyan akadtak itt kicsit fura előzetes nyilatkozatok old school hard rockról meg hasonlókról, a sokat próbált metálveteránokból álló csapat természetesen csakis metált játszhat ebben a leosztásban. A hangszeres szekció főleg karcosabb vonalról ismert, Bush jelenlétéből azonban azt is nagy biztonsággal kikövetkeztetheted, hogy itt azért egy fokkal dallamosabb a végeredmény, mint a tagok korábbi vagy jelenlegi bandáiban.

Innentől fogva igazából nincs értelme nagy megfejtésekbe bonyolódni a Category 7 kapcsán, a zene ugyanis önmagáért beszél. Ha skatulyáznom kell, leginkább talán power/thrash/heavy metal elegyként jellemezhetem a tízdalos, 51 perces albumot. Az ötösfogat zenekarai közül már csak John védjegyszerű dallamvilága és orgánuma miatt is egyértelműen az Armored Saint a legközelebbi rokon, mint ahogy az energiaszint, a dinamika is közel áll az ottanihoz, de annál azért egy fokkal mindenképpen zúzósabb és modernebb az összkép. Viszont a melodikus énektémáktól eltekintve sem váltanak át soha Exodust vagy Vio-lence-et idéző thrashelésbe, és a hangzás is egyszerre hagyományőrző, illetve hordoz magán korszerűbb jegyeket. Szóval retrózást ne várj.

Érdemes megjegyezni, hogy bár telepakolták a lemezt fogós témákkal, fülbe ülő melódiákkal, az anyag összességében nem slágergyűjtemény. Még Bush egyből otthonos érzést keltő dallamfordulatai, refrénjei mellett is kimondottan sűrű, sok történést rejtő dalok ezek. Ráadásul tényleg marhára intenzív a cucc, folyamatosan pulzálnak-kavarognak-kalapálnak a súlyos, technikás zenei alapok. A szüntelen rifftámadások alatt Bittner és Gibson játékára is megéri odafigyelni, és nyilván két ilyen gitárossal a fedélzeten kifejtős, ízes váltott szólóbetétekben sincs hiány. Így aztán három-négy hallgatást mindenképpen adni kell a lemeznek, hogy elkülönüljenek a részletek, de ha ez megtörtént, már nehéz szabadulni tőle – és épp az említett összetett, eseménydús megközelítés miatt nem is hiszem, hogy túl gyorsan ráunnék majd.

Ha dalokat kell kiemelnem, első számú favoritom mindenképp az óriási, belassulós refrénnel ellátott Apple Of Discord. Utóbbi tényleg igazi himnusz, az év egyik leghatalmasabb hagyományos metálnótája nálam, John dallamai egyszerűen kiirthatatlanak az agyból. De viszonylag hamar össze lehet haverkodni az In Stitchesszel, a Land I Used To Love-val, az Exhausteddal vagy a Mousetrappel is. Pihenőt nem igazán engednek, ballada vagy szünet nincs az albumon, de a nyolcperces Etter Stormen instrumentalizmusa azért mégis kínál valami mást a végére. Utóbbiban itt-ott egyébként nyomokban tényleg visszaköszön némi old school, '70-es évekbeli hard rock, bár biztos lesznek, akik elcsapják majd a hasukat a tömény szólóorgia közepette, mert Orlando azért szokás szerint nem fogja vissza magát. Demmel dallamosabb, letisztultabb stílusával ugyanakkor szépen ellensúlyozzák egymást.

Sok újdonság összességében nem szerepel ezen a lemezen, de megszavazok nekik fél pont pluszt, mert az embernek néha pont egy ilyen mindenféle „egyrészt-másrészt", „de azért..." és „annak ellenére, hogy..." nélküli, jó dalokkal telepakolt, nyílegyenes metált rejtő album hiányzik a boldogsághoz. Kicsit sajnálom, hogy pont ezt a semmitmondó, béna tucatnevet sikerült kiválasztaniuk, a zene értékeiből azonban mindez semmit sem von le. Igazából el tudom képzelni, hogy pár hónap múlva már bánom majd, amiért nem adtam meg nekik a kilencest.