Shock!

Roppant mód sajnálom az Audioslave feloszlását, mivel mindhárom albumuk nagy kedvencem, sőt, a legutolsó Revelations még mindig csak egyre jobbnak és jobbnak tűnik így bő másfél év távlatából. A szétszéledés persze várható volt, ráadásul sok hasonló esettel ellentétben itt legalább a magyarázat kézenfekvő: a globális kapitalizmus elleni kirakatberugdosó kereszteshadjárat egyik vezéregyéniségének, Tom Morellónak jobban megéri habzó szájjal üvöltözni a gazdagok ellen a hollywoodi villanegyedből sarló-kalapácsos zászlót lengetve Zack De La Rochával, mint még jobban elmerülni a feelinges retro-rockban egy igazi énekessel.

Az ismét szólópályára lépett Chris Cornell új albumának fényében különösen rossz döntésnek tűnik a szakítás mindkét fél részéről. Az egykori Soundgarden frontember 1999-ben már kiadott egy önálló lemezt Euphoria Morning címmel, ami alapján sejthető volt, hogy a Carry On sem feltétlenül az ólomsúlyúan görgő Sabbath-riffekről és a hatalmas ordításokról szól majd, ennyire punnyadt anyagra azonban még így sem számítottam. Cornell óriási torok, jellegzetesen éles, smirglis hangja még így, sokezer liternyi whiskey-n és többtonnányi cigarettán túl is képes megbabonázni az embert, ráadásul dalt írni is tud, egyhuzamban hallgatva azonban elalszom a Carry On-on. Magyarán szólva nem rossz a lemez, csak baromi unalmas.

Aki valami dögösre vágyik, az a nyitó No Such Thingnél tovább akár ne is hallgassa az anyagot, a rock ugyanis erre a dalra korlátozódik a Carry On-on. Kár, hogy nincs még 3-4 hasonló szerzemény a lemezen, mert akkor aligha lenne ennyire szürke az összkép. Így azonban csak jönnek és jönnek egymás után az akusztikus alapú kesergők és altatók, amik önmagukban hallgatva szinte mind kellemesek, de egyvégtében, 55 percen át azért igen komoly túlzás ez az egész, az a mélység pedig hiányzik az anyagból, ami feledtetné velem az egysíkú belassultságot. Hogy értsd, mire gondolok, egy Temple Of The Dogra vagy egy Jar Of Fliesra sosem mondanám azt, hogy unalmasak, pedig ezek is melankolikus, csendes lemezek... Enyhén ironikus, hogy a végén már a bónuszként felpakolt James Bond betétdalnak is megörül az ember: ez a You Know My Name ugyan nem több, mint egy középkategóriás popnóta, de legalább felébredsz tőle a zenei Seduxen-kúra után.

Korrektül megcsinált, de totálisan izgalommentes anyag a Carry On. Cornell leült, játszogatott, aztán mindenféle különösebb szelektálás vagy extra energiabefektetés nélkül kiadta a végeredményt. Michael Jackson Billie Jeanjének szenvelgő feldolgozása miatt pedig muszáj külön levonnom még egy pontot, ez ugyanis annyira gyalázatosan gyenge, hogy szabályosan fizikai fájdalmat okoz.