Shock!

Nem véletlenül mémesedett a ...but what does Corey Taylor think? téma: általában az egész világ pontos képpel rendelkezik róla, mit gondol Donald Trumpról, a BLM mozgalomról, a veganizmusról, a koronavírusról, a szíriai háborúról, a társasutazásokról, a mopsztenyésztésről vagy az elektromos fogkefékről a Slipknot és a Stone Sour torka. Azonban egészen idáig nem sejthettük, mi jön majd ki a 21. század egyik legkarizmatikusabb metálénekeséből és frontemberéből, ha egyszer tényleg beváltja régi fogadkozását, és leteszi az asztalra első szólóalbumát. Engem, bevallom, némileg meg is lepett az anyag könnyedebb, napfényesebb stílusa, ugyanis akaratlanul is súlyosabb, borongósabb cuccra számítottam.

Ki tudja, miért alakult ez így – talán mert Taylor köztudottan problémás múltú arc, aki megharcolt a saját démonaival, talán másért. Azt ugyanakkor eddig is tudtuk, hogy Corey nem az a karót nyelt figura, tud röhögni a világon és saját magán is, így aztán nem nevezném tőle stílusidegennek a CMFT (azaz Corey Motherfuckin′ Taylor) címet kapott művet. Csak éppen mást vártam. Ez viszont ebben az esetben nem negatívum, határozottan szeretem a meglepetéseket, egy szólóalbumnak meg tényleg akkor van értelme, ha a készítője képes rajta elszakadni a saját tipikus paneleitől meg az anyazenekaraitól. Corey-nak maradéktalanul sikerült a mutatvány.

És hogy akkor milyen is a lemez? Mindenekelőtt határozottan rockos irányultságú, nagy üvöltözésekre, brutál riffekre, darálásokra itt senki se számítson. Lényegesen könnyedebb a cucc még az elég komolyan rádiórockos irányba elindult késői Stone Sournél is, bár utóbbival azért akadnak ilyen-olyan konkrét és áttételes áthallások – ellentétben a Slipknottal, ami gyakorlatilag teljes egészében hiányzik innen. Emellett változatos is a végeredmény, de azért így is rendelkezik egy határozott és többé-kevésbé egységes iránnyal. Corey ugyanakkor szerencsére nem öncélú művészkedésben, hanem dalokban gondolkodott, és nem is mindenáron arra megy ki a játék, hogy énekesként nagyokat vagy váratlanokat villantson. A hangja persze továbbra is zseniális, bármit elad a csávó, ezen a téren nincs meglepetés, mint ahogy az egész lemez zeneisége is fölényes, briliáns például a dalok hangszerelése. Nem kérdéses, hogy Christian Martucci gitárossal (lásd még Stone Sour), Zach Throne gitárossal, Jason Christopher basszerrel és Dustin Robert dobossal ez a formáció élőben is bárkit lezenélne akármilyen színpadról. És mindenképp kiemelném a lemez átlátható, szellős, de roppant erőteljes, egészséges megszólalását, ám lehet, hogy az is elég, ha annyit írok: Jay Ruston. Minden túlzás nélkül gyönyörűen szól az anyag.

Meggyőzően indul a műsor a HWY666 countrys metal'n'rolljával, akár azt is mondhatnám, hogy volbeates a végeredmény, ami megközelítését tekintve igaz, a konkrét stílusjegyeket tekintve nem annyira. A Black Eyes Blue slágerrockja ugyanakkor még erősebb darab: halványan rejlik benne némi singer/songwriter-érzés is, a refrén viszont akár egy arénában is baromi jól szólna. Mint írtam, nem feltétlenül ezt várja az ember Taylortól, de ettől még állatira működőképes, tényleg igazi slágerről beszélünk, nálam elsőre libabőrt okozott, és a hatás azóta sem szűnik. Szintén meglepő húzás a Samantha's Gone: Corey szólóbulijain gyakran előkerülnek különböző hajmetál-átiratok, így például a Poison több dala is félig-meddig poénos formában – na, ehhez képest ez itt nem tűnik poénnak, viszont a riff, a dallamvezetés, a felépítés, a feeling, minden totál Poison benne valahonnan úgy az Open Up And Say... Ahh! és a Flesh & Blood környékéről. Nem viccelek, még a szóló hallatán is szinte látom magam előtt a szalmaboglya-fejű, őrült tekintetű, rommá kokszolt C.C. DeVille-t, amint neonzöld gitárral a kezében lemegy hídba a színpadon... Ezen azért szerintem elég jót mosolyogtunk volna úgy 1999 vagy 2001 körül, amikor épp a Slipknot volt a világ legvérengzőbb, legacsargóbb bandája.

A könnyedebb oldalt erősíti a rockabillysen rongylábas ritmusokra rákanyarított, állat szólóval megkoronázott Meine Lux – dalként nem jön be annyira, de húzása meg ereje van, ez nem kérdés. Érdekes Corey-tól a Kansas autóvezetős, akusztikus gitárral alácsilingeltetett country rockja vagy a The Maria Fire szépen meghangszerelt kocsmai blues/country/akármi hibridje is. A zongorás Home meg tök szép, libabőrösen szól benne ez a bivalyerejű, érzelmekkel telített hang – csak valami tetőpontot, katarzist hiányolok belőle. De mint írtam, akadnak azért ezeknél taylorosabb darabok is az anyagon. A részben akusztikus, szépen felépített Silverfish, a fogós Culture Head vagy az Everybody Dies On My Birthday egyértelmű Stone Sour-ízeket villantanak, de némi pofozgatással a Halfway Down könnyedebb rocknótája is elférne a banda repertoárjában. A két rapperrel, Tech N9ne-nal és Kid Bookie-val megerősített, a faszán elkapott riffekhez hip-hopos fűszereket adagoló CMFT Must Be Stopped meg garantáltan sokaknál kiveri majd a biztosítékot, de nekem tökre bejön: van sodrása, van benne adrenalin, felpumpálja az embert. A végére felpakolt, kétperces HC/punk/crossover European Tour Bus Bathroom Song meg – mint címe is mutatja – elsősorban poén, de tökösnek ez is elég tökös.

Mint a fentiekből is látszik, Corey elég sok mindent felpakolt erre az anyagra, de a szólóalbumok már csak ilyenek, és akkor van értelmük, ha ilyenek. Törvényszerű vegyesfelvágott a cucc, de ha érzed magadban a kellő nyitottságot, egy próbát megér, mert akadnak rajta nagyon finom dolgok is. A végeredmény legyen mondjuk egy korrekt hetes, de azon azért ne lepődj meg, ha egy-két dalt az évvégi listám vonatkozó húszasában találsz majd innen – e momentumok miatt egy plusz felessel megdobom még Corey-t.