Shock!

A 2013-as év utolsó negyedére, és abból az éves összegzések időszakára ráfordulva semmiképpen sem árt meg egy emlékeztető arról, hogy már az idei év első hónapjában is milyen nagyszerű muzsikák láttak napvilágot. Legalább erre, de valójában még sokkal többre is hivatott ez az EP, mely már nevében sem hagy komoly kétséget funkcióját illetően. Ezek itt a nagyszerű Vertikal album „elveszett" tételei, avagy a felvételi session azon melléktermékei, amik már nem fér(het)tek be az említett kompozíció keretei közé. Lévén legutóbb egy gigászi konceptalbummal volt dolgunk, melyet sokkal tovább hizlalni nem is lett volna ésszerű, joggal bízhattunk benne, hogy az onnan lemaradt tételek sem verik le a megemelt lécet. Végeredményben a Vertikal II – bár mindössze három és fél dalt tartalmaz –, hosszát és minőségét tekintve is a Cult Of Luna diszkográfia teljes értékű része.

A januárban kiadott hatodik sorlemez kétségtelenül a svédek eddigi legkerekebb, legstrukturáltabb alkotása, a lineáris dalszerkezetek és a hipnotikus erejű minimáldallamok diadala volt, egyben a színtér egészét tekintve is az év egyik legfontosabb munkája. Egészen nyilvánvaló, hogy ezzel a névvel jelen EP sem adhatja alább, és erről nincs is szó. A két kiadvány közötti különbséget talán úgy lehetne megfogni, hogy a korábban sziklákat ostromló hullámok ezúttal inkább lebegésben tartanak, az irány itt kevésbé a súlyra, inkább a zene utaztatós jellegére van kihegyezve. Nem lett ettől még mindez valamiféle relaxációs muzsika, hiszen a zene repetitív, álomszerű jellege mellett mindvégig van egy felkavaró, nyugtalanító dimenziója is, ami felzavarja a tudatalattit, és a székbe szegez. E hatást a Vertikal II is fenntartja, éppen csak egy kicsit más szemszögből, mint ahonnan az album tette ugyanezt.

De legyen elég a mellébeszélésből, nézzük, egészen precízen mivel is állunk szemben! A 35 perces játékidőn tehát négy tétel osztozik, melyekben a zenekar ráérős, az egyes témákon hosszadalmasan rágódó stílusa pompásan megél. Az első három, eredendően a zenekar tollából származó nótában ezúttal a tiszta hangszínek uralkodnak, és mi újfent megbizonyosodhatunk a billentyűs hangszerek immár meghatározó jelenlétéről az újkori hangzóanyagokon. Ezúttal is hosszú, mégis transzparens kompozíciókról beszélünk, fontolva haladva is megrendítő erejű, önmagukba visszatérő dallamokkal. Tökéletesen illeszkedik erre a vonalra a Vertikal magnum opusának, a Vicarious Redemption nótának Justin Broadrick (Godflesh, Jesu) által elkövetett levitatív remixe, mintegy kilenc percben (ami szűk kivonata az eredeti, 18 perces monstrumnak). Számomra mindez valahol a természet változó hangulatait idézi, annak ismerősként is fenyegető, ugyanakkor otthonos hangosképeit.

Az a szint, ahová a Cult Of Luna a Verikallal eljutott, egyértelműen túlmutat a post-műfajok vergődésén. A Vertikal II-ről pedig, azon túl, hogy bátran behelyezhető a sorba, talán nem is kellett volna többet mondanom.