Shock!

A szokásokkal ellentétben a kórusos intro helyett egyszerűen csak ránk hajítanak Darkane-ék egy 16 tonnás súlyt, préselődjünk ki szépen azonnal a harmadik lemez első taktusaira. Thrashesebbek (milyen meglepő...) és az eddigiekhez képest lazábbak, befogadhatóbbak, közérthetőbbek lettek.

A nyitó dal, az Innocence Gone rendkívül húzós, megspékelve a csapatra jellemző kiművelt dallamos gitárszólóval. Érdekes, eddig valahogy nem tűntek fel ennyire a szólók, pedig mindig is jelentős részét képezték a daloknak. Talán eddig túlságosan is Peter Wildoer dobolása uralta a terepet. Most pedig nem. Alázatosabban közelített a dalokhoz, persze a védjegyszerű cinkezelése, pörgetései megfigyelhetőek (azért a lábmunkája sem rossz...), de nem domborodik ki annyira, mint máskor. Vagyis inkább sokadik hallgatásra tűnik fel, hogy milyen eszementen dobol a srác. Az egész albumra jellemző a zeneiség, nem magamutogatóak, inkább az lehetett a cél, hogy minél jobban összecsiszolják az apró részeket.

A második tétel (Solitary Confinement) szintén állatul húzós, az énekes Chuck Billy-sen bivalymód hörög (majd később énekel Devin Townsendesen vagy említhetném az utolsó Soilworköt, mindegy). Az egész dal iszonyatos bika, én meg nem bírok magammal, ez az, ez kell nekem!!! Thrashes, mégis dallamos, bazi jó gitártémákkal, és persze dobolással. Peter itt brillírozik.

A Fatal Impact a Bay Area-féle thrashelés legjavát hozza, mai köntösben, tehát svéd dallamos zenékkel vegyítve. Finom kis elegy! Na ez az a fajta zene, ami felpumpálja nálam az adrenalint fél másodperc alatt. A következő dal még fokozza az adrenalinbuzogást, az Imaginary Entity sziklaszilárd riffelése (durván szól a cucc, a hangzás valami félelmetesen hibátlan) mellett a kis samplerek intenzív mozgásra serkentenének - ha koncerten lennék éppen. Sajnos nem vagyok. És minderre még rátesznek egy lapáttal. A Violence from Within színtiszta agresszió. Gyors, kíméletlen, precíz és bazi jó dallamos a refrén. Én meg ismét a dal közepénél alélok el teljesen, azok a pár másodperces panterás pörölycsapásszerű gitártémák... A végén mindezt egy kis akusztikus lezárással fejelik meg. Fejet kell hajtani a gitárosok előtt is, nagyon ízesen szólóznak, pont ezt csípem, megjegyezhető, dallamos és azért technikás is.
A hatodik (The Fear of One's Self) elején azt hittem egy lassan mormogó dohogós dal következik, de nem.

Felpörögnek ezerrel és végigtekerik a számot, itt a legdeathesebbek, ha valaki ezt hiányolná a zenéjükből. A Chaos vs Order c. tétel Dominationös (Pantera) indítása kicsit megzavart, bár ezt a szintitéma ellenpontozza. Ebben a számban szerepel egyébként az első lemezes vokalista Lawroncy Mackory. A dal középtempós, laza, szinte bulis - már amennyire egy Darkane dal bulis tud lenni - ez is maximálisan tetszik. Utána a Parasites of the Unexplained a már megszokott thrashes teperéses tétel (érdekes, hogy az előző két albumra halványan jellemző Meshuggah-s agymenés mostanra teljesen eltűnt - ami nem is baj. Meshuggah csak egy van.) remek headbangelős részekkel. Ha koncerten is ilyen intenzívek... Az utolsó dal tablajátékkal kezd (indiai ütőhangszer), aztán bedallamosodnak énekileg, a refrént ismét eltalálták. Az egész dal amolyan esszenciája a Darkane-nek.

Az első két albuménál kevesebb időt igényel ennek a lemeznek a befogadása, azok agyasabbak voltak, érzésem szerint most találtak rá a helyes útra. Még sok ilyen minőségű lemezt szeretnék hallani tőlük. A borító érdekessége, hogy ötféle frontképet kapsz a CD mellé, tehát azt rakod ki, amelyik tetszik és igencsak igényesek a képek. Nincs más hátra, mint a legközelebbi CD boltban beszerezni a korongot. Én is azt fogom tenni, ebből nem elég egy papírtokos promó.