Shock!

Ross The Boss, Rhino és a Cage torka, Sean Peck – vajon mi várható egy ilyen triumvirátustól? Úgy van, nem más, mint erőtől duzzadó, bivaly riffekkel és metsző sikolyokkal operáló, igazi US power metal. És ha nem ismernéd a csapat felállását, sőt, még nevük, az album címe és a roppant gagyi borító kapcsán sem vágnád, miféle zászlót emel magasba ez az ötösfogat, a War Machine akkor sem hagy sokáig kétségek között. Sean Peck ugyanis rögtön a negyedik másodpercben kivág egy olyan vérbeli metal sikolyt, amitől százméteres körzetben minden üvegtábla garantáltan megreped. Mindehhez természetesen sodró, súlyos riffelés és Rhino egyfolytában pörgő duplázója társul. A power metal mennyországhoz más nem is kell, már ami a muzikális oldalt illeti, produkciós szempontból ugyanis lerí az albumról, hogy nem egy erős kiadó támogatásával és finanszírozásában készült.

Rögtön az első pillanatokban kiütközik a lemez legnagyobb gyengéje, nevezetesen az, hogy hangzás alapján a War Master inkább nevezhető jól sikerült demónak, mint igazi stúdiófelvételnek. A gitárok roppant halványan szólnak, és sajnos a dobhangzás is gyenge, puffogó. Kár, mert egy horzsoló, pengeéles sound sokat hozzáadhatott volna a dalok élvezeti értékéhez, mert e hiányosságot leszámítva természetesen fikarcnyi gond sincs velük. Ilyen felállással (a fent emlegetett triót szintén nem kispályás arcok egészítik ki: Stu Marshall gitáros a Metal Church torka, Ronny Munroe mellől és az Empires Of Edenből lehet ismerős, a bőgős Mike Davis pedig muzsikált már Ozzy és Rob Halford oldalán is, de a leginkább klasszikusnak számító Lizzy Borden korongokon is ő kezelte a négyhúrost) természetes is, hogy gyilkos metal nótákból nincs hiány. A középtempós témák (Kneel To Pray vagy Wraiths On The Wind) épp olyan jól működnek, mint a zabolátlan speedelések. Utóbbira tökéletes példa a kíméletlensége ellenére is kifejezetten fogós címadó vagy a Heads Spikes Walls.

Sean Peck egyértelműen a műfaj legnagyobb torkai között van és a Death Dealer frontján is igen meggyőzően domborít. Igazi sikolygép a fickó, akit kvalitásai simán egy ligába emelnek James Riverával vagy akár Tim „Ripper" Owensszel. Ráadásul a rekesztések mellett az érzelmesebb oldal is megy neki (lásd Children Of Flames), egyedül az olyan durvulásait hiányolom innen, mint a Chupacabra volt a Cage Darker Than Black lemezén. Természetesen nemcsak vokális, hanem hangszeres vonalon is roppant erős a lemez. Aki hallotta Rhinót a Manowar The Triumph Of Steel lemezén, tökéletesen tisztában van a figura képességeivel. Nem is értem, hogy tarthat még mindig ott, hogy abszolút underground csapatokban, maréknyi közönségnek nyomja a heavy metalt. Félreértés ne essék, le a kalappal elhivatottsága előtt, de képességei maximálisan többre jogosítják fel annál, amit ezidáig sikerült elérnie. Mindez elmondható a lemez két gitárosáról is: Stu és Ross The Boss szólóit valóban élvezet hallgatni. Nem villantanak feleslegesen, játékuk kifejezetten ízléses mindamellett, hogy technikailag is kifogástalan. Egyetlen gyenge dalt sem rejt a War Master, kiemelkedő pillanatokból ellenben több is akad. Ilyen az abszolút sláger Hammer Down (meg mertem volna esküdni rá, hogy ez valami feldolgozás), a King Diamondot idéző Curse Of The Heretic (Peck köztudottan nagy fan, a Cage-dzsel többször is tisztelegtek a mester munkássága előtt) vagy az egyik japán bónusz Face The Executioner.

US power rajongóknak és a horzsoló heavy metal szerelmeseinek tehát csalódás kizárva, de azt azért halkan megjegyzem, hogy a Cage egy lépéssel még előttük jár.