Shock!

A Deep Purple azon zenekarok, vagy cizelláltabban fogalmazva, inkább élő legendák közé tartozik, akik a kezdetek óta velünk vannak – velem, veled, mindannyiunkkal. Még ha nem is vagy rendszeres hallgatójuk vagy koncertlátogató, biztosan hallottál már róluk, tiszteled a munkásságukat, és legalább egy-két dalukat ismered. Ha viszont rajongónak érzed magad, akkor bizonyos lemezeik, korszakaik és zenészeik hangjegyei olyan mélyen beléd ivódtak, hogy letéphetetlen részeddé váltak az elmúlt évtizedekben. Az pedig, hogy egy ötvenhat éves (!) pályafutás során (figyelmen kívül hagyva azt a nyolc év szünetet) csak a huszonharmadik stúdióalbumukat készítették el, azt mutatja, hogy valóban csak akkor szólalnak meg, ha igazán fontos mondanivalójuk akadt. Amíg még lehet…

Mert hát ők is öregszenek, a régi tagok többségének életkora lassan eléri a nyolcvanat (!), amihez képest még mindig elég sűrű volt a turnénaptárjuk az elmúlt években. Bizonyára lesz újabb turnékör, és bízom benne, hogy lesz újra hazai dátum is, a teltház és a hangulat is mindig garantált. Nyilván amíg lehet, én is megyek és megnézem őket, főleg, hogy elég ütős vérfrissítést kaptak a Steve Morse-ot váltó Simon McBride személyében, aki a maga 45 évével (bár vicces módon egy tízessel többnek tűnik) igencsak alágyújtott az „öregeknek”. Akárhogy is nézzük, Steve Morse mindig a pótolható alkatrészek közé tartozott, annak ellenére, hogy huszonnyolc évet lehúzott a zenekarban, nyolc stúdiólemezhez és számtalan élő felvételhez adta tudását és nevét. Alapjaiban mégsem rengette meg a zenekart, hogy új név került a helyére. Persze efféle jelentős változás esetén mindig kérdés, hogy lemezen mennyire fog beválni a „friss hús”, de az természetesen nem kérdés, hogy koncerten már bizonyított Simon.

A lemezt talányosan =1-nak nevezték el, ami akár egyfajta életösszegző filozófiát is rejthet a zenekar részéről: hogy az egyre bonyolultabb világ végül esszenciává egyszerűsödik le, ahol minden egyenlő eggyel. Ezen az elméletfolyamon elindulva számos irányba el lehet kalandozni, gondolhatsz arra, hogy a világban létezik egy egységes alap, ahova minden visszavezethető, esetleg arra, hogy az ökológiai rendszerek egyensúlyát szimbolizálja a különös lemezcím, amit szintén értelmezhetünk egy egységként. Vagy szimplán csak annyi a megfejtés, hogy mindannyian egyformák vagyunk, bármennyire is különbözünk egymástól, szóval igen sokfelé lehet boncolgatni mindezt. Olykor szeretek is elmélyedni ilyen gondolatmagvak kibontásában, ha van arra fogékony társelme, de perpillanat a lemezen hallható zene fontosabb, mint a mögötte rejlő elméleti mondanivaló, főleg, hogy alaposabban átolvasva a dalszövegeket, finoman szólva nem mondhatók mélyfilozofikusnak.

A zenekar nem fukarkodott a friss dalokkal, bő 52 percben tizenhárom tételre bomlik a hallgatnivaló. A fehér borítón kicsit magányosan árválkodó zenekarnév és cím sem sokat árul el előre, viszont ahogy elindul a zene, valami rég ismert, ismerős és egyben (nosztalgikusan) kellemes érzés futott át rajtam. A nyitó Show Me a ′70-es évek világába kalauzol, de a múltba révedés ellenére mégis ott bújik benne egyfajta modern lüktetés, és az egymásnak felelgető szólók pazar fűszerezést hintenek a dalra. Ezzel már megnyertek maguknak, és valahogy közelebb kezdtem érezni magam hozzájuk, mint az elmúlt években, pedig kimondottan bírom az előző albumokat is. Nyilván jelen vannak azok a jól ismert riffek, témák, fordulatok, de a gitárszólók révén megfigyelhető egyfajta frissesség is a dalokban, amin aligha lepődik meg bárki is. Simon McBride késpengeként marja szét a Deep Purple világát, de mindezt a lehető legjobb értelemben teszi. Steve Morse zseniális gitáros, de sosem gondoltam volna, hogy az „időskori” Purple-t még ENNYIRE rockosnak és zabolátlannak hallhatom újra. Nyilván érezték ők is a vibe-ot, hiszen a dob-basszus-billentyű tökéletes összhangot alkot, mindenki az újra megtalált rockos, lendületes hangzás szolgálatában áll. Az is igaz, hogy nem lehet minden szám telitalálat, elsőre talán az Old-Fangled Thing, ami kevésbé rokonszenves, de ennyi bőven belefér, főleg, hogy Don Airey egyik-másik számban lélegzetállítóan hozza a Jon Lord-szerű témákat (mellé Bob Ezrin a lordos hangzást).

Sosem hittem volna, hogy egy Deep Purple-líra fog elérzékenyíteni mostanában, ennek ellenére az If I Were You a maga szimplaságával és fülbemászóságával elképesztően szerethetőnek tűnik. Nyilván én is érzelgőssé válok, ha egy sok évtizedes kedvenc zenekar ennyire izgalmas(an andalító) formáját mutatja, aminek nem tudok, de nem is akarok ellenállni. A Lazy Sod vidám lendülete szintén imádnivaló, ha nem 2024-et írnánk, hanem még a ′80-as években bóklásznánk, ennek a dalnak jóval nagyobb utóélete lenne (vagy lehetne). A Now You’re Talkin’ meglepően lendületes, istenien búg a Hammond, kár, hogy lekeverték a szólórészt a végén, bátrabban elnyújthatták volna még úgy egy percig, imádnivaló örömzenéléssé válik, még ha felbukkannak benne korábbról ismert áthallások itt is. A lemez vége felé jut még egy lírai, a Bluesos I’ll Catch You szintén remekül játszik az érzelmekkel. Nekem konkrétan az jutott eszembe, amikor először hallottam Ian Gillant a Jézus Krisztus Szupersztárban Jézus szerepében énekelni, az a dallamformálás köszön vissza, szóval a nosztalgiafaktort ezzel újra kipipálták. A záró, Bleeding Obvious öt perc fölé nyúlik, lemezzáró jutalomjátékként akár egyfajta összegzésként is felfogható, bár igazság szerint ez a másik olyan dal a korábban említett mellett, ami nem állt össze teljesen nálam: maradt némi hiányérzet, bár az is lehet, hogy inkább csak a nem annyira szokványos lezárás miatt.

Telten, arányosan, bársonyosan (!!!) szólal meg a lemez, és ugyan az ének kicsit kiesik az összképből, de inkább olyasféleképp, mintha ott énekelne a szobában Gillan, néhány jellegzetes „ah-ah”-nál szinte látni, ahogy ledob magáról vagy harminc évet. Nyilván sokat kozmetikázhattak a stúdióban a hangján, de vélhetően a maximumot sajtolták ki belőle, és szinte kendőzetlen formában hallhatod, mire volt képes 77 évesen. Szerencsére nem erőlteti azokat a részeket, amelyek már nem mennek neki, tehát a biztonságos, jelenlegi hangtartományában mozog. Persze hallani, hogy itt-ott a határon billeg, főleg, mivel az ének hangzásképe nyersebb, mint amit megszoktál az agyonkompresszált világban, nekem ezzel nincs bajom, sőt, igazából tetszik, hogy nem mismásolták el teljesen. Ian Paice dobjainak is megvan a maguk tere, kimondottan fület simogató módon szólalnak meg, a cinek hangját pedig egyszerűen imádom. Az összképhez hozzátartozik egy kis nyers feeling, ami nekem kimondottan bejön, szeretem ezt a fajta szellős, a hangszereket közérthetővé tevő hangzásképet. Nyilván nem tömörített mp3-ban, asztali hangsugárzón fogod érzékelni a finomságokat, de ha szereted a klasszikus soundot és van egy jobb hangcuccod, kényeztetheted vele a füled.

Nem a tiktokpörgető generáció zenéje az =1, az tény. De ha valaha is jelentett számodra valamit a Deep Purple, ne csak egy próbát tegyél a lemezzel, adj neki több esélyt. Ülj le otthon, indítsd el a zenét, pihenj meg, kapcsold ki a telódat és a számítógépet, mindent, ami elterelheti a figyelmed. Csak a zenére figyelj. És figyelj úgy igazán… Tudni fogod, milyen az, amikor a zene VALÓJÁBAN megérint. Amikor nem csupán a füleddel hallod, hanem már a zsigereidben érzed. Csendesítsd le az elméd, hagyd, hogy átjárjon, érezd azt a jóleső, semmi máshoz nem hasonlítható bizsergést, mint amit akkor éreztél, amikor először hallottad azokat a régi slágereket. Persze azt ne várd, hogy hajszálpontosan ugyanolyan érzést kapsz, de ez a mostani egymásra találás újra különleges élménnyé válhat. Nyilván mindenki fejében ott motoszkál a kérdés, hogy ez-e az utolsó lemezük, hiszen az örökifjú majdnemnyolcvanéves rockzenészek nagyon nehezen engedik el a színpadot és a lemezkészítést – érthető módon. Szóval, ha úgy alakul, hogy nem lesz több Deep Purple-sorlemez, büszkén rakhatnak pontot egy csodálatos karrier végére ezzel a tizenhárom szerzeménnyel.

Van kedvem újra és újra meghallgatni ezt a lemezt? Határozottan igen. A dalokban újra és újra találok izgalmas részeket? Minden alkalommal. Jólesik egy 2024-es Deep Purple-lemez? Kétségtelenül! Számomra nem kérdés, hogy a zenekar most nem a biztonsági játékot választotta; inkább kreatív, felszabadult jutalomjátéknak tekintették a meghallgatása után is talányos című =1-t . És ugyan koncerten a többség valószínűleg a régi nagy slágereket várja tőlük, én boldogan hallanék bármit erről a lemezről. Sőt, minél többet, annál jobb!