Shock!

Közhelyszámba megy, hogy a Depeche Mode még a zeneipar válságának kellős közepén is a kevés megmaradt fejőstehén közé tartozik: még a remixek remixeinek bantu nyelvű verzióiból összeállított maxik is cukorkaként fogynak el, ha ráírják a bűvös nevet, és árulkodó az is, hogy meghirdetése után szűk egy héttel a januári újabb budapesti koncert is közelíti a teltházat. Dave Gahanéknek szükségük is van a lojális rajongók szeretetére, mert szinte egészen biztos, hogy a Sounds Of The Universe-zel újakat nem fognak szerezni.

Lehet azon vitatkozni, probléma-e egy ilyen múltra visszatekintő zenekar esetében, ha az új lemezre a szemellenzős fanatikusokon kívül mindenki csak a vállát vonogatja. Ez itt mégiscsak a tizenkettedik Depeche Mode album, vagyis nekik már nem kell világot váltaniuk, hiszen többször is megtették azt. A U2-hoz hasonlóan a Depeche Mode is mindig híres volt bátor, az adott kor szellemének megfelelő változásairól, arról, hogy mindig képesek voltak nemcsak idomulni az új idők követelményeihez, de élére is állni bizonyos tendenciáknak. Nos, ez a képesség a Sounds Of The Universe-zel végleg eltűnni látszik.

Közmegegyezés nyilván nem várható a kérdésben, de elég egyértelműnek tűnik, hogy a zenekar utolsó igazán jelentős, átütő erejű és mély lemeze az 1997-es Ultra volt, azóta mintha kissé visszavettek volna magukból: az új album ebből a szempontból remekül passzol a feledhető Exciter és az izgalmasabb, gitárgazdagabb, de nagyon különös extra húzásokat szintén nélkülöző Playing The Angel sorába. Elindul a lemez, sorban jönnek a jellegzetes Martin Gore-effektek, egymást követik a csapatra azelőtt olyannyira jellemző feszült, szenvedélyes vibrálást teljes egészében nélkülöző, elszállós, légies dalok, és kis idő után a hallgató rájön, hogy egyszerűen nem történik itt semmi. Dave Gahan persze nagyon jól énekel, de ezen azért istenigazából senki sem fog meglepődni. Pláne, hogy gyakorlatilag ez az egyetlen momentum tartja spiccen a lemezt, dalszerzési szempontból ugyanis alulteljesítették magukat.

Nem túlzás, nem ámítás: a klipesített Wrong az egyetlen friss szerzemény, amiben tényleg felbukkan az a fentebb említett elfojtott, kirobbanni készülő energia. Az egyórás nonstop nagy levegőbe szublimálás közepette itt-ott akad némi finom és szellemes múltba utalgatás vidám szintipopos hangszínekkel, felbukkannak kellemes dallamok, de összességében nagyon túlnyújtják az albumot, a kevesebb talán több lett volna. Ráadásul nemhogy a végére, de már a közepére is eléggé összefolyik a műsor a lustán vánszorgó samplerzizegtetésben, az ember szinte várja, hogy valami végre kiugorjon a hangfalakból és fejbeverje, de nem. Ha most valaki azt hinné, hogy ez egy hallgathatatlan lemez, téved: nem az, hiszen a Depeche Mode sokat látott profik gyülekezete, akik csuklóból is képesek jó dallamokat gyártani. Így aztán a nyitó In Chains pár hallgatás után beül a fülbe (csak baromi hosszú), az együtténeklős Peace hallatán az ember már látja is maga előtt a kiscsajokat, amint csukott szemmel rázzák magukat Gahannek a koncerten, abban reménykedve, hátha a színfalak mögé hívja őket, a Come Back háttérben folyamatosan ott lévő gitárszólamai pedig nagyon jót tesznek a leszedált idegrendszernek. De összességében mégis ott kísért az érzés, hogy keveset kaptunk tőlük.

A Depeche Mode éppen relaxációs tripen van – aki szereti az ilyesmit egy órában, az imádni fogja a Sounds Of The Universe-et, aki viszont nincs ellenére annak, ha egy albumon variálnak a tempókkal, a hangulatokkal, vélhetően nem szól majd róla az elragadtatás hangján. Tipikusan olyan produkció, amit a fanatikusok szeretnek majd, a többiek meg továbbra is felteszik majd a Violatort vagy a Songs Of Faith And Devotiont, ha Gahan & Gore-hiányuk támad.