Nyilván nem véletlenül az a címe ennek a lemeznek, ami, hiszen a Dieth nevű formációt két nagyon kellemetlen botrány után újrakezdő zenész hozta össze. Kettejük közül ugyan David Ellefson az ismertebb, akinél már le sem írom, mi miatt került ki a Megadethből, a Decapitated volt dobosa, Michał Łysejko azonban még nála is sokkal nagyobbat szívott, amikor a bandát testületileg csoportos nemi erőszakkal vádolták meg Kanadában. A vádakat végül ejtették, de a meghurcolást, a név besározását, az előzetes letartóztatást mindez természetesen nem tudta lenullázni. Łysejko nem is maradt utána a csapatban.
Most itt ez a furcsa nevű banda, ahol az Entombed A.D. ex-gitárosa, az itt énekesként is tevékenykedő Guilherme Miranda a harmadik tag, vagyis a nevek jók, komoly istállóban is dolgoznak a Napalm révén, valahogy mégsem érzem a lemezben a csít. Nehéz megfogni, miért nem igazán meggyőző az anyag, mert ránézésre teljesen rendben van az egész: kiváló zenészekről beszélünk, mindannyian évtizedes rutint tudhatnak magukénak, tehát papíron minden adott egy erős kezdőrúgáshoz, az albumból összességében mégis hiányzik valami.
Az önálló gondolatok és az igazán erős dalok csak a dolog egyik felét jelentik, ezek hiánya ugyanis nem különösebben lep meg. Junior ugyan egy sor klasszikus Megadeth-dalban volt társszerző, de hát az ott alapvetően egyszemélyes vállalkozás, mindannyian tudjuk, hogy még abban is a vöröshajú dönt, ki mikor mehet ki a vécére. A Decapitatedben sem Łysejko volt a zenei agy, és Miranda is már bőven a szétszakadós leszállóágban került képbe a svédeknél. Mit szépítsük: ez itt három rokonszenves alájátszó ember, igazi dalszerző agytröszt nincs közöttük. A végeredmény pedig valahol ennek megfelelő. Stílusát tekintve a zene amolyan átmenet a death metal, a thrash és a groove metal között, irányultságát illetően sokkal közelebbi rokona a Decapitatednek, mint a Megának vagy az Entombednak, viszont a dalok teljességében nélkülözik azt a fajta karakterességet, jelentőségteljességet, ami például a Cancer Culture-t áthatotta. És a jelentőségteljességgel megérkeztünk a másik égető hiányhoz is.
Utóbbi szempontból is a legutóbbi Vogg & Co.-album a pozitív ellenpélda a To Hell And Backkel szemben. Ott ugyanis már első hallásra is egyértelmű, hogy egy magát felszívó, tényleg dacosan bizonyítani akaró formáció csapott az asztalra: tessék, valójában ezek vagyunk mi, nem egy horda erőszakoló senkiházi, hanem egy ötletekkel teli, éhes és fékezhetetlen zenekar, hívjon ki, aki csak akar. Itt viszont az egész albumból árad az érdektelenség. A döngölős nyitányában egyszerre a Judas Priestet és a Black Label Societyt idéző, kicsit ozzys minimáldallamokkal operáló Heavy Is The Crown banális refrénjében elhangzó „heavy is the crown, now we take it over" sort például mintha ők sem gondolnák komolyan... És hiába van technikailag rendben a végeredmény, a kilenc dal plusz outro összeállítású lemez hallatán igazából sokadjára is csak a vállamat vonogatom, pedig még időt is hagytam neki, hátha beérik. De nem. Még csak csúcspontokat sem tudok kiemelni, mert dalok szempontjából totál középszerű az egész, és ezen sajnos nincs mit szépíteni.
Közben persze elég alaposan bejárják az említett skálát, a nyitó címadó a death metalos oldalt pörgeti fel némi Slipknottal, a Don't Get Mad... Get Even! inkább klasszikus groove metal nem túl acélos, csordavokálos refrénnel, a Dead Inside vagy a talán legfogósabb In The Hall Of The Hanging Serpents zakatolós-üvöltözős zúzdáiban pedig az is igen plasztikusan tör felszínre, hogy Miranda elég sok trükköt ellesett L.G. Petrovtól (bár messze nem olyan karakteres, mint szép emlékű exfőnöke). Sőt, a Walk With Me Forever képében még egy ballada is akad, ahol személyesen Ellefson merészkedett a mikrofonhoz. Junior a Megadethben sokat vokálozott, vagyis távolról sem kezdő ezen a téren, hangja még viszonylagos iskolázatlansága ellenére sem kellemetlen – maga a dal viszont nagyon közhelyes heavy metal líra, ilyenből szó szerint tizenkettő egy tucat. Nem akarok persze mindenen kötözködni, mint írtam, a hangszeres teljesítmények kikezdhetetlenek, Miranda faszán szólózik, Łysejkót sem nagyon lehetne zavarba hozni, akármilyen metáldalt kellene eldobolnia, és jól is szól a lemez. Viszont tipikus példa arra, amikor mindez mégsem elég ahhoz, hogy igazán összeálljon a kép. Meghallgatod, kipipálod, elfelejted.
Fogalmam sincs, eljut-e a Dieth a második lemezig, de én egyelőre nem érzek tartós potenciált ebben a csapatban. Ahhoz sokkal érdekesebb, markánsabb dalokra lenne szükség ezeknél.
Hozzászólások