Shock!

Sokat siránkozunk (vagy csak én) azon, hogy régen minden jobb volt, no de mégis az történik, hogy az új Disillusiont jobban vártam, mint mondjuk az új Machine Headet. Ami jó, sőt, így kell lennie. A réginek, ha nem tud megújulni, fejlődni, mennie kell. Adj helyet magad helyett, hogy egy klasszikust idézzek. Azért persze hiába vártam annyira az Ayamot, amit egyébként nem vártam, legalábbis nem tudtam róla, hogy a várásában vagyok, a zeneéhség, legalábbis ami a kő-fém-olló vonulatot illeti, csak az utolsó két hónapban kapott el igazán, akkor viszont koncentráltabban, mint egy áldemokratikus választás előtti közpénzosztogatási hullám. Szóval végül csak év végére jutottam el oda, hogy rendesen feldolgozzam Andy Schmidték új kavarását. És kavarnak ezúttal is rendesen, keverednek itt a riffek, dallamok és érzelmek olyan csudálatosan felkeverő és összerázó örvényléssel, hogy taknyom folyik tőle a szememből, vizeletem meg az orromból.

Miután kihevertük ezt az utolsó képet, nézzük a lemezt. Vagyis hallgassuk az mp3/flac/vinyl (hahhaha) albumot. Mert jócskán van itt mit hallgatni. A Disillusion amolyan konceptbanda, lemezeik monumentalitását egy-egy történet – valódi, nem facebookos – adja. Ettől még persze úgy is élvezhető az adott album, mint egy dalcsokor, bele-belekóstolgat az ember, bár azért érzi közben, hogy létezik itt egy nagyobb kép is. Amihez idő kell, nyugalom meg csendesség, meg lassússág, odafigyelés, tehát összpontosítás: mindaz, amit mára elavulttá tett ezek fontosságának sulykolása meg a szabadtéri tánc. Pedig az Ayam követeli a koncentrált figyelmet, és ha nem kapja meg, hiányával éri el, hogy az ember megalázottnak érezze magát. Persze ez is olyan, hogy akinek nem inge, az ne lopjon.

Az Ayam a negyedik a sorban, és nálam eddig ez a legbetalálósabb. A nyitás nem tipikus intró: tizenegy percével terítékre kerül itt sok minden, a riffelős, tonnás vascsizmákkal lopakodó majd megiramodó témáktól kezdve az akusztikus, borongós elcsendesülés korszakáig. Ha eszünkbe ötlene az előző lemez, akkor ne szégyelljük. A The Liberation iránytűként szolgál az Ayamhoz/nál, bizonyos értelemben ez a mostani annak zenei folytatása, viszont mégis másfelé keresgél. Ez már az eposzi nyitányban is egyértelmű. Kvázi rövidsége ellenére (disillusioni értelemben) a Tormento is képes felmutatni azt a fajta gazdag érzelmi repetoárt, amit a nagyon is érett és alkotói szempontból roppant szabad gondolkodásmód eredményez, s épp ezért tartom vérbeli progresszív bandának a Disillusiont. Kevés ilyen zenekar akad, nemcsak manapság, hanem úgy általban véve az idők kezdetétől, meg vegyük még ide az összes univerzumot is, bármennyi is van (78).

Összességében amúgy az Ayamról el lehet mondani, hogy elődeinél csendesebb lemez. De, figyelem, nem unalmas! Nem vontatott vagy jellegtelen. Szép. És nem a szó elcsépelt, kiüresedett értelmében: ez a zene finom, ezt a finomságot pedig annak ellenére, vagy épp annak köszönhetően éri el, hogy durva és karcos is. Tehát nem arról beszélek itt, hogy úgykeményebbhogyközbendallamosabb, ennyire ne legyünk se cinikusak, se kiábrándultak. A Disillusion egyszerre ilyen és olyan, meg még közben amolyan is, és mindebből lesz az, ami az időpocsékolás ellenpárja. Nehéz lehet ezt így összehozni, talán a legnehezebb. A nyugalmasabb Driftwood után az Abide The Storm ellenpontozása például tökéletes. Ez a majd' tizenkét perces mű egyébként szimfonikus, de nem a plusz nagyzenekari hangszert értve ezalatt, hanem a lényegét tekintve, nem a giccs vagy a sznobéria okán grandiózus, az egész dalnak van egyfajta melankolikus méltósága, széles perspektívája, mint annak a sertésnek, ami már hallja a kések acélpengéinek rekedtes csattogását a novemberi ködben (az említett sertés neve, hogy emlékeinkben megőrizzük: Nibelung).

A Longhope-ról nem szeretnék semmit írni, mert akkor csak önmagamat ismételgetném, hogy mekkora csuda megy itt végbe, hogy azokat a daltémákat tényleg meg kell zabálni, meg hogy ilyen omlósan finom gitározást én tán utoljára a nemistudomholésmikor hallottam. Szóval tetszik ez a cucc. Pedig még itt nincs is vége. Sőt, ha szabad ilyet mondanom (miazhogy, kedves Zoltánom, miazhogy – nem a szerk.), akkor innentől emelődik a léc meg a tét meg úgy minden, és elérkezünk a zene mélyéig, mint Joseph Conradnál abban a rohadt dzsungelben, csak itt a rettegés és megbomlás helyett valami mást találunk. Ugyan csupa jókat olvastam eddig a lemezről, mégis kíváncsi lennék, mennyire talál be az Ayam azembereknél. Persze aki eddig bírta őket, az most is elhordja a hátán az új produkciót, bár talán most a szokásosnál kissé nehezebb a súly. De ez mégis pihényi súlyocska. Ki érti ezt. (Egyébként azért se fogok itt felhánytorgatni mindenféle zenekarnevet, mint amik hatással voltak a lemezre, hogy ez a rész itt tisztára xy, az a dallam meg hát olyan yy-os, és ne felejtsük el xx-et sem, ami azért ott lehetett a németek dallistáján, mikor ezt a lemezt írták. Én, fájó, nem hallok igazi hatásokat/lopásokat/főhajtásokat az Ayamon, ez itt Disillusion-zene, oszt kész.)

Azt hiszem, ez az album rólunk szól. (Tudom, a recenzió elején nagy arccal mindenféle sztoriról meg koncepcióról vertem a verni valómat, de hogy őszintén szóljak, nem néztem utána, fogalmam sincs, mi itt a dörgés, de majd valaki kommentben vagy valahol megírja, és akkor minden szép lesz, és semmi sem fog fájni.) Csak valahogy itt az Ayamon okosak vagyunk és szépek és érdekesek. Hát ilyen az Ayam. Vagy az is lehet, hogy nem, hogy az egész egy rakás sertésürülék (rip Nibelung), és csak az én képzetem, hogy ez végül 10/10 lett. Ahány képzet, annyi szopás. Köszöntem.