Shock!

Alig két év telt el a legutóbbi, kiválóan sikerült Flotsam lemez megjelenése óta, és már itt is a folytatás, a sorban tizenegyedik Ugly Noise. Nem volt épp eseménytelen az elmúlt időszak a csapat életében, hiszen amellett, hogy több tagcsere is lezajlott (Kelly David Smith dobos és Michael Gilbert gitáros visszatértével újra összejött az a felállás, amely 1992 és 1997 között három lemezt pakolt le az asztalra), 2011-ben a Nuclear Blast is piacra dobta a The Coldot, illetve a később a Metallica által elszipkázott alapító basszusgitárosukkal, Jason Newsteddel is szöszöltek együtt néhány új témán. Mindezek, illetve természetesen a The Cold ismeretében az Ugly Noise bizony eléggé meglepett.

Már csak Jason közreműködése miatt is egy olyan keménykötésű anyagot vártam tőlük, ami a legutóbbi anyag egyenes folytatása lehet. Esetleg némi kis extra speedelést, ha már Mr. Newsted újra képbe került. Ehelyett azonban egy olyan cuccot kaptam, amely meglehetősen furcsán hat Flotsam korongként, még akkor is, ha a csapat eleve úgy harangozta be, mint a diszkográfia eddigi legérettebb darabját. És hogy mitől olyan furcsa az Ugly Noise? Az egy dolog, hogy meglehetősen kevés thrashes téma hallható rajta – a csapat már vagy húsz éve sokkal inkább power metal, semmint speed/thrash –, de ami a leginkább furcsa, az az egész lemezanyagot belengő – bocs, de jobb szó nem jut eszembe – nyomott, melankolikus hangulat.

Bár a címadó – amely nyitónóta is egyben – felvonultat némi duplázót a refrén alatt, összességében mégis elég csoffadt hatást kelt, ráadásul a lemez kissé tompa hangzása sem éppen a harapósságra erősít rá. Mindezen vonulat abszolút csúcspontja a Run And Hide, amelyben a finoman búgó bőgő mellé szomorkás elektro dolgok is befértek, sőt, még egy óóó-zós refrén is. Nem mondom, hogy rossz ez így, de mindenképpen furcsa, új és szokatlan, főleg, ha mondjuk az ugyanezen felállás által összehozott Drift után hallgatom. Sajnos muszáj kimondanom, hogy sok esetben Eric A.K. jellegzetes énekdallamain kívül bizony egy szemernyi Flotsam-jelleg sincs a dalokban. Úgy látszik, legalább ő képtelen kibújni a bőréből.

Mire a Carry Onnal visszatér a klasszikus F&J hangzás, már szinte üvölteni tudnék a sok önmegvalósítástól. Bár alapvetően szívem csücske a csapat, és ezért sok mindent hajlandó is vagyok elnézni nekik, mégis már pár tétel után rohadtul kezd hiányozni egy Dig Me Up, egy Hallucinational vagy egy Natural Enemies. Egész egyszerűen nincs húzás, dög az Ugly Noise-ban! A másik probléma, hogy sajnos a riffek is unalmasak, fáradtak, erőtlenek. Nem is értem, hogy az a két csóka, aki a korai cuccokon iszonyat speed rifforgiát volt képes az arcunkba csavarintani, vagy később olyan fogós, ám mégis súlyos dalokat hozott össze, mint mondjuk a Wading Through The Darkness, hogy tudott ennyire elszürkülni. Merthogy még a tempós dalokban is sablon-riffek sorakoznak (halld például Rage), és egy-két kivételt leszámítva a szólókban sem találok semmi érdekeset. Vannak azért jó dolgok is a lemezen: a Play Your Partban Eric például remek dolgokat énekel, a Cross The Sky is dögös néhol. Sőt, egyszerűsége dacára az I Believe is tetszik, meg a záró két hagyományosabb darab is ott van. De még így is sokkal kevesebb az erős pillanat, mint kellene.

Úgy látszik, nem véletlen, hogy a csapat saját kiadásában (pontosabban PledgeMusic rendszerben, ami egyfajta rajongókkal közös finanszírozás) jelent meg az anyag, hiszen tuti, hogy bármely kiadó helyében én is visszazavartam volna őket a próbaterembe, ha az Ugly Noise-t teszik elém. Bár néhány napja még nagy reményekkel álltam az albumhoz, de végül sajnos 2012 legnagyobb csalódását köszönhetem a phoenixi brigádnak. A pontszámmal még így is nagylelkű voltam, ez az irány ugyanis egyértelműen zsákutca.