Shock!

Ha már a sors úgy hozta, hogy az új Haken-lemezre az eredetileg tervezettnél – a jól ismert okok miatt – némileg többet kellett várni, én sem kapkodtam el ennek a cikknek a megírását. Amikor a nyár közepén végre meghallgathattam a Vector folytatását, hirtelen euforikus érzés lett úrrá rajtam, és tapasztalatból tudom, hogy nem mindig tanácsos ebben az állapotban messzemenő következtetéseket levonni. Kíváncsi voltam, hogy pár hét elteltével is ugyanígy tudok-e majd lelkesedni az új anyagért. Spoiler alert: igen.

Richard Henshallék egybehangzóan hangoztatják, hogy a lemez címe már jóval a mindent felülíró covid-helyzet kirobbanása előtt megszületett, s ha ez igaz, akkor minden tervezett közhelyesség nélkül nyomatékosítja a zene időszerűségét. Nem feltétlenül azért, mintha a Virus önmagában megújítaná a műfajt, vagy akár a Haken egyre bővülő katalógusán belül teljesen váratlan megoldásokat tartalmazna, de hozza a megbízhatóan erős szintet, amit a zenekartól eddig megszokhattunk.

Itt elsősorban a nagyon kifinomult, emlékezetes témákban bővelkedő dalokra gondolok: a Haken esetében soha nem ment hangszeres teljesítmény a dalok rovására, soha nem fordult öncélú magamutogatásba a történet, és ez a Virusra is maximálisan igaz. Nyilván ezer pontot érnek az olyan szólók, mint például amit a Henshall/Griffiths/Tejeida hármas rögtön a nyitó Prostheticben, vagy a monumentális Carouselben felvonultat, de ezek önmagukban lehetnének egy technikailag végtelenül felkészült youtuber hálószoba-produkciói is, ha nem egy olyan refrén követné őket, mint például a Messiah Complex zárótételében, vagy ha amúgy már nem bizonyították volna számtalan alkalommal (többek között a jelenlétemben is), hogy ezeket a nótákat élőben is ugyanilyen lendülettel elő tudják vezetni. Ugyanez igaz a pincébe lehangolt, djentes, poliritmikus, gyakran dzsesszes ízekkel fűszerezett gitártémákra, amiket manapság szintén nagyon könnyű túlzásba vinni és közhelyessé silányítani, s sokan simán belesétálnak ebbe a csapdába, de a Hakennél nagyon rendben vannak az arányok ezen a téren is.

A legkomplexebb szerzemény az öt tételből álló Messiah Complex, ami aztán a tényleg a dreames virgázásoktól a djentes zúzáson keresztül a blastbeatekig a teljes fegyverarzenált felvonultatja, de mégis koherens egésszé áll össze (legalábbis néhány hallgatás után). Talán ebben a szerzeményben kelnek leginkább életre Ross Jennings énektémái is. Jenningset nem feltétlenül sorolnám a világ legkiemelkedőbb, vagy legemlékezetesebb orgánummal rendelkező énekesei közé, de ezúttal is korrekt teljesítményt nyújt, és kifejezetten élvezetes, jellegzetesen bársonyos, gyakran nem hagyományos ritmusokkal operáló, szárnyaló dallamai remekül ellenpontozzák a szigorú instrumentális megoldásokat. A zenészként, producerként/hangmérnökként és gearheadként is az utóbbi évtized egyik legnagyobb underground gurujává avanzsáló Adam „Nolly″ Getgood neve alapból garancia a minőségre ami a feszes, de egyben kristálytiszta hangzást illeti, nyilván fel sem merülhetett, hogy ezúttal másra bíznák a keverést.

Ha hatalmas újdonságot nem is rejt a Virus, jó, hogy egy ennyre szar évben legalább jó dolgok is történnek, így azért elviselhetőbb. Talán egyszer majd újra láthatjuk őket élőben is.