Shock!

A Hammerfallt rengetegen a kezdetek óta imádják cseszegetni, pedig ezer olyan csapat létezik, akik náluk sokkal jobban rászolgáltak erre. Tény, hogy jó időben bukkantak fel jó helyen a megfelelő zenével, de a lendület a Glory To The Brave óta eltelt lassan 12 évben sem lankadt, ráadásul a zenekar maradt, ami volt.

Az ezredfordulós true metal-túltengés időszaka rég tovatűnt már, ők azonban kitartanak, és habár az első két lemez után már nem nagyon hallgattam az egyre sablonosabb, laposabb albumokat, egyértelműen mellettük szólt, hogy a velük nagyjából fej-fej mellett haladókkal szemben a Hammerfall élőben mindig is kiemelkedő színvonalat hozott (ellentétben mondjuk a nevetségesen gyenge koncertbanda Rhapsodyval), és nem is tették magukat örökre nevetségessé szánalmas tagcsereberélősdivel, elmegyógyintézet után kiáltó nyilatkozatháborúkkal (mint a Stratovarius). Valahol persze zsibbasztó belegondolni, hogy a No Sacrifice, No Victory már a hetedik lemezük a sorban, de meglepetésekre most se számítson senki, Oscar Dronjakék ugyanazt csinálják, amit a kezdeti időkben. A dallamosabb vonalról érkezett új gitáros, Pontus Norgren csatlakozása sem változtatott a stíluson, és ugyanez a régi, még a Glory To The Brave időkből ismerős basszusgitáros, Fredrik Larsson visszatérésére is áll.

A kezdeti speedelősebb, lendületesebb vonal után a Hammerfall az évek során fokozatosan állt rá a középtempós, riffelős irányra. Nálam ez önmagában akár jó pont is lehetne, de sajnos a végeredmény távolról sem annyira meggyőző, mint amilyet például a másfészer ennyi idős Saxonék újra és újra gond nélkül képesek produkálni. Élőben garantáltan nem lesz gond az olyan headbanger himnuszokkal, mint a nyitó Any Means Necessary, a Punish And Enslave, a Hallowed Be My Name, a címadó téma vagy a talán legpofásabb Bring The Hammer Down, lemezen hallgatva viszont inkább csak vállat von rájuk az ember. Becsületesen megírták őket, szó se róla, de ennyiben ki is merül a dolog érdekessége. Ahol pedig nem ezen az ökölrázós, acceptes mezsgyén haladnak, sajnos nem is igazán meggyőző, amit kapunk: a lazábbra vett, hard rockos Life Is Now hallatán folyamatosan ott motoszkál az ember agyában, hogy ebből bizony sokkal többet is ki lehetett volna hozni, a Legion című rettenetesen ostoba, klisés és középszerű speed témát pedig inkább le kellett volna hagyni innen. Ha már gyorsulás, a hosszas kihagyás után ismét a Hammerfall alapító tag In Flames gitárossal, Jesper Strömbladdal írt One Of A Kind sokkal erősebb, itt legalább egy kicsit meg merték bolygatni a hagyományos dalszerkezetet... A kötelező balladából, az orgonás Between Two Worldsből szintén hiányzik az a bizonyos szikra, 5 és fél percen át húzzák, de aztán nem hoznak ki belőle semmit.

Hogy jókat is mondjak, lehetetlen nem észrevenni, hogy az új gitáros sokkal színesebben, izgalmasabban játszik, mint elődje, a stílustalan iparos Stefan Elmgren, és az általa jegyzett instrumentális Something For The Ages is jót tesz a fülnek az album második felében, különösen annak fényében, hogy Joacim Cans énektémái egyre unalmasabbak. Néhol minden fantáziát nélkülöznek a dallamok, amiket hoz, bár a hangja önmagában rendben van, sőt, sokkal több rockos erő, energia rejlik benne ma már, mint kezdetben.

El lehet hallgatni a No Sacrifice, No Victoryt, de ez egy rutinból kirázott, mindenféle különösebb ihletet nélkülöző album. A végére feltuszkolt My Sharona feldolgozásért pedig muszáj levonnom még egy további pontot, ez ugyanis rettenetes. Ha már mindenáron valami popnótát akartak eljátszani, választhattak volna valami szerencsésebb alapanyagot is, ebből a gyárilag használhatatlan szerzeményből ugyanis soha senki nem lesz képes értékelhető dalt faragni.