Shock!

Szeretem a Hatebreedet, így immunis vagyok rá, amikor valaki azt mondja egy-egy új lemezükre, hogy ez itt megint ugyanaz, még ha nem is tudok vele vitatkozni. Vannak zenekarok, akiknek jól áll, hogy csakis egy adott csapásvonalon haladnak, másokkal meg akkor vagy elégedett, ha kísérletezgetnek, új irányok felé tapogatóznak. Jamey Jastáék ebből a szempontból egyértelműen az első kategóriába tartoznak, mint az AC/DC, a Motörhead vagy mondjuk az Overkill, és ez azért annyira nem rossz társaság. Ezek a bandák alapvetően mindig ugyanazt a kaját készítik el: néha kevesebb benne a só, még ritkábban kerül bele csipetnyi más fűszer is, de a lényeg régóta változatlan, és ez így is van rendjén. Nem kell mindig újra feltalálni a kereket.

Mindez persze azt is maga után vonja, hogy bajban lennék, ha random dalokat játszanál le nekem az utóbbi pár lemezről, és azonnal meg kellene mondanom, melyik mikori. Magabiztosan mondhatom: hosszabb távon a Weight Of The False Self is csatlakozik majd ehhez a körhöz. A banda egyértelműen kiírta már magából a legjobb, legütősebb albumait, és azóta beálltak valamire, de sem nekik, sem a rajongóiknak nem kell emiatt kényelmetlenül érezniük magukat. Vagyis új Perseverance-re, The Rise Of Brutalityre senki se számítson, de ha bő félóra falbontó zúzda a vágyad, biztos kézzel indíthatod el az új lemezt is.

Mivel bejáratott, régi névről van szó, nyilván mindenki képben van vele, mit kaphat egy Hatebreed-albumon, Jastáék pedig pontosan hozzák is az összes saját kliséjüket – és a „klisé" szót itt kéretik nem pejoratív értelemben venni. Fejet lerobbantó groove-okra passzintott lánctalpas riffekben, hatalmas üvöltésekben, feszítős kiállásokban tehát most sincs hiány, az pedig, nem tagadom, még ennyi év után is impozáns, micsoda erőt, micsoda fékevesztett dühöt képes a banda beleinjektálni egy-egy ilyen két-háromperces rombolásba. Ezúttal különösen ütősen sikerült például a Cling To Life, amely a bandához képest már-már megamelodikus, és még egy szimpla, de perfekt gitárszólót is rejt – mégis tanítani lehet, mennyire agresszív, mennyire feltölt energiával. De ugyanilyen meggyőző mondjuk a Dig Your Way Out old school crossoveres repesztése is, a leggyilkosabb riffet pedig a The Herd Will Scatterben villantják. És igazság szerint azt bírom a legjobban a Hatebreedben, hogy ma sem tűnik tőlük póznak ez az egész. Amit Jamey elüvölt, arról egyszerűen tudod, érzed, hallod, hogy elhiszi, komolyan gondolja, és emiatt te is simán komolyan tudod venni őket.

Ezen túlmenően nem tudok sokadszorra okosat mondani a bandáról: vagy legyintesz, és azt mondod, ez már uncsi, vagy örülsz neki, hogy megint itt vannak. Én egyértelműen az utóbbi kategóriába sorolom magamat.