Shock!

Rutinos olvasóink, tapasztalt dallamkedvelőink, mindig bizakodó követőink kapásból tudják, mire kell gondolni, ha olyan neveket és fogalmakat látnak egymással összefüggésben, mint dallamos, Del Vecchio, Frontiers Records, valamint szupergroup (supergroup, szupergrup). A megfejtés: bármire. Nézzük, hogy alakult ez az Iconic kapcsán!

Hozzávalók:

Tommy Aldridge – Gary Moore, Ted Nugent, Ozzy, Whitesnake satöbbi. 72 éves, elnyűhetetlen. Dobol.
Marco Mendoza – Blue Murder, Whitesnake, The Dead Daisies, egyebek. 59 éves, elnyűhetetlen. Basszusozik.
Michael Sweet – Stryper. 58 éves. Hisz Istenben, gitározik, énekel.
Joel Hoekstra – Night Ranger, Whitesnake, másoknál is. 52 éves, emlékeztet Sidre a Jégkorszakból, gitározik.
Nathan James – Inglorious. 33 éves, szőkíti a haját, énekel.

Nos, mint fentebb említettem, ma már egyáltalán nem muszáj felkapni a fejünket olyan névsorokra, amiben korábbról és máshonnan ismert és bármennyire híres zenészek összeállnak, hogy újabb formációt alkossanak, és kiadnak egy (vagy több) új lemezt. Az esetek többségében tisztességes rutinmunka árán létrejön ilyen-olyan album, megvesszük – manapság: kibéreljük –, meghallgatjuk, jó esetben emlékszünk még rá két hét múlva, aztán jöhet a következő anyag. Sietek leszögezni ugyanakkor: az, hogy úgynevezett szupergroupok jönnek létre, szuperzenészek alkotnak közösen, önmagában még nem jelenti, hogy eleve rossz legyen a produkció, elvileg nem is kéne fenntartásokkal fogadnunk. Ugyanakkor van a(z enyhe) várakozás utáni realitás, és a „na most akkor mi van?" kérdésre a vállvonogatás.

Ebbe a környezetbe született bele legutóbbi híresség-csapatunk, az Iconic. Túlzottan nem is mentem utána az elnevezésnek, sejthető a magyarázat, de a zenekar összeállításában Serafino Perugino, a Frontiers tulajdonosa tette meg az első lépést. Sweettel beszélve javasolta, hogy Hoekstrával hozzanak tető alá egy formációt, a két gitáros pedig Jamest akarta énekesnek. Az alomból felölelték az eléggé könnyen elérhető arcokat, így létre is jött a gárda. A stílus adott volt, és az egész anyagon érződik is, hogy a zenészeknek nem kellett nagyon a saját stílusuktól messzire elrugaszkodott dolgokat művelniük. Komfortos, kellemes, simulékony hard rockot játszanak, két kiváló énekest hallani a mikrofonoknál. Van erre egy hibátlan kifejezés, ami sokat elmond a műsorról, és pont olyan komfortosan érthető, mint amire vonatkoztatjuk: rutinmunka. Nem fog meglepni a furfangos hangszerelés, tudod, milyen hangok jönnek elő a srácokból, ismerni, hogy Sweet a hagyományosabb szólózást képviseli, míg Hoekstra a villantósabb, fifikásabb, modernebb vonalat viszi. Alapvetően nem is lenne gond ezzel, azaz nincs is. Viszont azt eredményezi az összkép, hogy a felhúzott verkli szépen végigfut bő háromnegyed órán keresztül, nagyjából verze-refrén-verze-refrén-átkötés-szóló-refrén szerkezetben. Lekapcsolod a villanyt, lefekszel aludni, másnap munka. De ettől még jól érzed magad, marad minden a helyén.

Nem véletlen, hogy egy kicsit metálos, egy kicsit hard rockos, egy kicsit tekerős, kicsit bluesos lett az összkép. Mivel a tagok jó része a '80-as években mászott bele a rockba, így az onnan érkező hatások, na meg a Whitesnake-fátyol maga elég domináns. A második nóta, a Ready For Your Love jöhetett volna John Sykes fiókjából is, csukott szemmel pedig a kezeit is a szóló alá lehet képzelni. A darázscsíkos Stryper jellemzői kevésbé vannak jelen, ugyanakkor Michael hangja annyira egyedi, hogy mindig meg kell nézni a címkét, mit hallgatunk éppen. Amikor James énekel, az meg még jobban erősíti a Coverdale-párhuzamot.

A zeneszerzés alapvetően a gitárosok feladata volt, Sweet elmondása szerint az ő feladata volt dalokká kovácsolni Hoekstra riffjeit, ötleteit, és átpasszolni Nathan térfelére azokat a dobozokat, ahova a saját dallamai már nem fértek be, vagy épp jobban illeszkedtek a másik hangszínéhez. Ha már itt tartunk, Michael midössze két dalban énekel, de az is demonstrálja, milyen jó formában van még a torka, még ha kicsit mélyült is a hangja, ami természetes, a korral jár. Aldridge teszi a dolgát, csodálatos, hogy ilyen korban ilyen lendülettel végzi feladatát, tényleg az, ám ha csak a dobsávokat hallanám, nem tudnám megmondani, ki dobol. Mendozára ugyanez igaz, de azért abban biztos vagyok, hogy élőben lenyűgöznének a munkájukkal, és a lényeg ez lenne, ugye. Nathan James is tolja az energiákat becsülettel, és talán ez kicsit sok is. Lehet, csak engem zavar, de többször azt vettem észre, hogy helyenként visszább vehetne az erőből, és akkor kerekebb lenne az eredmény. Mint mikor kikönyököl a bagett a szatyor oldalán. Finom az még úgy is, csak zavaró. Tény, hogy viszi a hév, tény, hogy megvan minden adottsága a rockoláshoz, főként, ha a Whitesnake-párhuzamot vesszük. Kíváncsi vagyok, kinek melyik dalcím ugrik be, amikor meghallja a zárótétel, a középtempós, blues shuffle hintázáson nyugvó Enough Of Your Love című számot, ikergitárokkal, mellből jövő énekkel...

A jogdíjakon Alessandro Del Vecchio, Michael Sweet és Joel Hoekstra osztoznak mint szerzők, és ezzel, amellett, hogy a már-már kötelező Del Vecchio-cinkelést behozzuk, elmondjuk azt is, hogy talán ezen a lemezen fedezhető fel legkevésbé az az áramvonalas, készletekből fejlesztett dallamvezetés, ami az ő általa jegyzett anyagokban tetten érhető. Jó hír. Annyiban is több ez a lemez a többi híresemberes albumokhoz képest, hogy itt tényleg egészséges arányt képvisel a hagyománytisztelet és a modernizmus, még a nyilvánvaló kiszámíthatóság ellenére is. Hoekstra pedig hozza a dallamos, technikás, de még éppen egészséges mennyiségű hangokból álló szólókat, ezek pedig sokat segítenek az érdeklődés fenntartásában.

Igazából akkor lenne értelme ennek a lemeznek, ha élőben is láthatnánk-hallhatnánk őket, eddig ez csak first skin, bár annak kimondottan jó, akkor is, ha nem ez lesz a lakatlan szigetes gyűjteményünk egyik eleme. Meglátjuk, mire fogunk emlékezni belőle hónapok múltán.