Shock!

Az ígérethez híven megérkezett a februári Telemark EP komplementere a Pharos képében, amely ismét egy középlemez, három saját dallal és két feldolgozással. Ezek az EP-k hivatottak felderíteni az ihsahni spektrum két végpontját, így a legutóbbi, szigorú nordikus támadással ellentétben ezúttal a notoddeni mester legdallamosabb elképzeléseivel szembesülhetünk. Ahogy a Telemark kapcsán már írtam, látszik a logika ebben a végsőkig kontrasztos megoldásban is, igazán nagyon viszont szerintem egy közös LP-n tudna ütni ez a három plusz három dal, plusz a feldolgozások. Egy másik nézőpontból viszont ez megint valami újdonság Ihsahntól, olyasmi kísérlet, amit egy „rendes" sorlemezen esetleg nem is mert volna meglépni. A Pharoson ugyanis nem csupán minket, de saját magát is meglepni készült.

Mindez persze csak részben sikerülhet egy, a meghökkentést hivatalból űző, kiforrott stílusú előadó esetében, ezért aztán a jellegzetes hang, az elegánsan határozott gitárok és a szimfonikus hatású billentyűk hamar felfedik a titkot a be nem avatottak előtt is. Persze ezzel nem azt mondom, hogy nincs min meghökkenni, hiszen ilyesmit, pláne ilyen mennyiségben még tényleg nem hallhattunk ebből a műhelyből. Az Àmr lemez Twin Black Angels dala megfelelő kiindulópont lehet legutóbbról az ismerkedéshez, a saját dalok nagyjából azt az irányt követik. A Telemark analógiájára itt is a címadó eposz hozza az (egyik) csúcspontot, amelyben ismét annyi minden történik, hogy ember olykor még pislogni is elfelejt a gyönyörtől. A másik két tétel inkább afféle ínyencség, fülbe tapadó finomságaival lopja magát közel a hallgatóhoz, de összességében nálam nem érnek fel a Telemarkon megtalálható „tükörképeikhez". A gigantikus, felkavaró Pharos aztán persze bőségesen gondoskodik róla, hogy ne érezzem túl vékonynak a vajat a pirítóson, és szerencsére itt még nem ér véget a nagyszerű ajándékok sora.

A feldolgozásokkal kapcsolatban is a legutóbbi anyag logikája érvényesül, a Portishead és az a-ha dala esetében sem volt cél az eredeti nóta újragondolása, a tisztelgés pedig újfent nagyszerűre sikerült. Ihsahn „eladja" mindkét tételt, tűnjön bármilyen szürreálisnak is papíron a dalválasztás. Amikor pedig azt gondolnánk, hogy egy olyan eleve tökéletes szerzeményhez, mint Morten Harketék Manhattan Skyline-ja, tényleg nem lehet semmit hozzátenni, beveti titkos fegyverét. Einar Solbergről, a Leprous agyáról/frontemberéről (egyben Ihsahn sógoráról) van szó, aki minden különösebb túlzás nélkül ismét elképesztő módon énekel, és nagyon könnyen meglehet, hogy számomra az év dalát hozták össze ebben a szűk öt percben. A hangulati ív borzongató hatásától és attól a bizonyos refréntől egyszerűen képtelenség szabadulni, és ez bizony az a-ha dicsősége is.

A fentiekben nagyjából összefoglaltam az érzéseimet a két idei EP-vel kapcsolatban, úgyhogy a végszó legfeljebb annak leszögezése lehet, hogy ezek a rövid, velős anyagok tényleg eszelősen hallgattatják magukat, és kérdés nélkül bérelt helyük van az év végi listámon, még akkor is, ha a kettőből összegyúrt Teleros lett volna nálam a real deal. De soha rosszabb kompromisszumot!