Shock!

A Chris Impellitteri gitárvirtuóz által vezetett és az ő nevét viselő amerikai társulat énekesi posztján emlékezetem szerint egyszer történt eddig változás, amikor 1988-ban Rob Rockot (zseniális heavy metal hang!) a Rainbow-t is megjárt hard rocker Graham Bonnet váltotta egyetlen album erejéig. A vele készült Stand In Line igazi kultikus anyag lett, főleg Japánban aratott fergeteges sikert, és a mostani amcsi sztárok közül bizony még a P.O.D. tagjai is hatásukként emlegetik!

És hogy mi a jelentősége ennek a gyors törileckének rögtön az ismertető elején? Hát az, hogy ma, 2002 végén ismét Graham Bonnet az Impellitteri énekese. Az utóbbi korongokhoz képest a System X vissza is hoz valamit a Rainbow, illetve általában a korai 80-as évek dallamos metal zenéinek világából, természetesen igazodva az Impellitteri stílusához, mai megszólalással. Graham pedig, számomra némileg meglepő módon, egészen hasonlóan énekel Rob Rockhoz, sőt olykor Ronnie James Dio, Carl Albert vagy éppen Mike Tirelli is kibújik a torkából. Ugyanaz a karcos hangszín, ugyanaz a szárnyaló, heroikus dallamvilág. Nem mintha ez rosszul állna neki, de magamtól nemigen ismertem volna rá... Mindjárt a power/speed metal Rock N'Roll Heroes (mekkora állat a végén az a Black Sabbathos riff!) és a himnikus Perfect Crime is készülhetett volna akármelyik Rob Rockos lemezre. A nyomasztóan bizarr billentyűhangokkal kísért, menetelős End Of The World a malmsteeni hagyományokból merít, a gitárszólóban mintha magával Yngwie-vel és Paul Gilberttel tekerne versenyt a köztudottan villámkezű Chris, miközben ismert klasszikus zenei motívumokat is beépít.

A She's A Nighttime Lover nótával még mélyebbre, egészen a 70-es évekig ás le a csapat, a szöveg szintén annak a kornak az érzésvilágát hordozza. A versszakokban rendesen ott van a Deep Purple-féle Highway Star, de a nyilvánvaló áthallás ellenére ez is egy klassz kis szám. A United We Standet egyértelműen 2001. szeptember 11. ihlette, szövegéből tipikusan az a pökhendi, melldöngetős amerikai "patriotizmus" sugárzik, amelytől én rosszul vagyok, ám zeneileg ezt érzem a legjobbnak az End Of The World mellett. Kíméletlenül döngölő power metal darab, akár a Vicious Rumorsnak is becsületére válna. Sajnos azonban akad néhány elcsépeltnek ható, középszerű téma is a lemezen és bármennyire szívügyem a heavy metalnak ezen ága, emiatt most nem fog vastagabban a képzeletbeli íróeszköz...

Vélhetően rajongói nyomás és (mondjuk japán) kiadói megfontolások is közrejátszottak az újbóli Impellitteri-Bonnet kooperációban, és bár a minőségi végeredmény aligha lehetett kérdéses, én a magam részéről a tavalyelőtti Rob Rock szólólemezt, a Rage Of Creationt tartom többre.