Shock!

Sosincs könnyű helyzetben egy zenekar, ha valamelyik fő tartópillér kiszakad az egységből, legyen szó akár dalszerzőről, akár frontemberről. Az In Flamesből az a bizonyos Jesper Strömblad hiányzik, akiről bizony elmondhatjuk, hogy lerakta a melodikus death metal egyik alapkövét. Elég nagy tehát a cipő, amibe most Björn Gelotténak egyedül kellett belebújni. Ő sem két napja tagja a zenekarnak, ám ilyenkor mindig ott az a bizonyos kérdőjel, hogy sikerül-e úgy folytatni az eddigi – kanyargós - útvonalat, hogy az ösvény ne lefelé vezessen, hanem stabilitást és nyílegyenes előremenetelt biztosítson a csapatnak. Nos, nyílegyenes biztosan nem lesz, mert már a lemez ismerete nélkül is előre megjósolható, hogy sokan minden különösebb értelmes indok nélkül, élből el fogják utasítani a zenét. Kétféle véleménnyel fogunk találkozni: ez a lemez baromi jó, illetve baromi szar. Most pedig következzen az indoklás, hogy a Sounds Of A Playground Fading miért is esik az előbbi kategóriába.

A monumentálisan, leginkább a Metallica bizonyos pillanataira emlékeztető bevezető után az utóbbi évek In Flames-ét hallhatjuk, és nem is lehetne másképp indítani egy új korszakot, mint egy bivalyerős dallal, aminek a refrénje már-már poposan ragadós. Mindenki tisztában van azzal, hogy Anders Fridén hangi adottságai finoman szólva is korlátozottak, és ugyan lemezen simán kikozmetikázható a teljesítménye, élőben a dallamos ének vértelen cincogássá alakul. Milyen szerencse, hogy ez most nem koncertfelvétel! Kiváló munkát végeztek a stúdióban, egy pillanatra nem jutott eszembe, hogy jó lenne valaki más a dallamos részekhez erősítésnek, ráadásul a korábbiakhoz képest valóban változatosabban énekel az igénytelen rasztáit végre elhagyó énekes – noha a legtöbb téma még mindig kizárólag a gyerekmondókák szintjét éri el.

Ezt az erős indítást folytatják a későbbiekben is. Mondhatjuk, hogy slágert slágerre halmoznak: a Deliver Us refrénjét is simán együtt lehet énekelni Fridénnel már másodszorra. A kezdeti monumentalitás és mainstreamebb hatások ezután is felbukkannak, és mindezt úgy keverik a saját ízeikkel, ami miatt tényleg kezdem érezni, hogy hinni lehet a lemezt kísérő promo-dumának, miszerint a Sounds Of A Playground Fading új fejezetet nyit a csapat történetében – és most tekintsünk el attól az aprócska ténytől, hogy Gelotte az, aki (kis túlzással élve) a vállán cipeli a terhet. Ami nem is annyira kis felelősség, ha belegondolunk, hogy rétegműfaj ide vagy oda, azért csak eladtak már 2,5 millió lemezt pályafutásuk alatt.

Az In Flames rajongók bizonyára órákig tudnának vitatkozni azon, hogy vajon csak a korai korszak lemezei az értékesek, vagy az utóbbi évekből is értékelhető kábé minden második megjelenés. Én valahol a Whoracle környékén kapcsolódtam be a zenekar életébe, és korántsem tartom egységes színvonalúnak az utóbbi tíz év albumait, de ha ma In Flamest támad hallgatni kedvem, bizony ezek közül veszek elő egyet, nem a korai klasszikusokból. Egyszerűen ma már jobban esik ez a „modernebb" zenei világ. Nagyjából biztos voltam benne, hogy most is korrekt zenét fognak írni, de az már meglepett, hogy gyakorlatilag minden dal potenciális sláger, és nem igazán találok tölteléket. Minden szerzemény szerethető a maga formájában, még akkor is, ha helyenként egy rövid ideig visszakacsint néhány téma a korábbi önmagukra, de kicsit sem zavaró módon. Kimondottan új ízekkel is találkozhatunk a lemezen, ami az ősrajongók zsebében borítékolhatóan ki fogja nyitni a bicskát.

Tényleg túlzás nélkül mondhatom, hogy mindegyik dal tetszik, és nehéz kiemelni innen bármit is, de egy-két téma azért mégis meglepett. Az egyik a The Attic, ami afféle kvázi-líra érdekes hangszerelési megoldásokkal, és ugyan Fridén úgy nyöszörög benne, mint egy lábon lőtt túzok, mégis megbújik az a bizonyos érzelmi plusz ebben az öt percben, ami miatt bólogatni fogsz, hogy na igen, ezt rendesen odatették a srácok. A másik meglepetés a Jester's Door, ami inkább egy átkötő pár perc, mint önálló dal, és inkább egy soundtrackre illene, mint metal lemezre, de én szeretem az ilyen kísérletezéseket (noha önállóan nyilvánvalóan semmi értelme nem lenne ennek sem, és inkább intrónak vagy outrónak felelne meg). Utána a hagyományosabb ízű A New Dawn elég gyorsan visszarántja az embert a lila hangulatból, bár a műanyag vonósokkal megtámogatott rész a dal közepe tájékán újra csak azt mutatja, hogy szerteágazóbbra tervezték a zenei irányt. A harmadik bizarrabb kedvenc a záró Liberation, amit bármihez tudok hasonlítani, csak az In Flames-hez nem, és pont ettől válik izgalmassá a lezárás.

El kell fogadni, hogy ez az In Flames már gyökeresen más, mint húsz évvel ezelőtt, de néhány ikonikus előadón kívül, akiktől szinte szentségtörés lenne a kísérletezés és változás, mondjatok olyan zenekart, amely ennyi éven keresztül ugyanabban a pocsolyában dagonyázott volna. Na ugye. A Sounds Of A Playground Fading tipikusan az a lemez, aminél már elsőre is tudni fogod, hogy ez a te zenéd, viszont sokadik hallgatás után is tartogat még meglepetéseket, olyan finomságokat, amelyeket az idő mutat meg. Ja, és említettem már, hogy a gitárszólók mennyire tetszenek?...