Shock!

Vegyesek az érzéseim az új 'Flames lemezzel kapcsolatban. Az előző lemeznél nem bántam, hogy kicsit elkalandoztak a saját, jól bevált ösvényeikről, és sejtettem, hogy nem fognak újra egy Colonyt csinálni 2004-ben, de valahogy most egy helyben toporgásnak érzem a Soundtracket.

A hangzás pengének tűnik elsőre, ezen nincs is mit csámcsogni. Na jó, van, mert a pergő mintha az előtérben lenne túlzottan (bár meg lehet szokni), a gitárok meg nem, aránytalan hangyányit a sound, szóval mégsem olyan éles az a penge jelen esetben. De tekintsünk el a hangzástól, ami sokszor a gyengébb zenék megmentője. (Most éppen a gyengébb dalok megmentője.)

Kezdjük ott, hogy a klipes dalt hallottam először, a The Quiet Place-t, amitől megrettentem picit, Anders Fridén úgy nyöszörög benne, mint egy anyjától elválasztott kismacska. Prüntyögős, puttyogós a dal maga, sláger, populáris, egy normális riff nélkül. Aztán örültem, hogy tulajdonképpen maga a lemez nem ilyen. Valamivel meg kell etetni a klipek alapján lemezt vásárlókat... Mondjuk hatszáznyolcvanadszorra belemászik az ember agyába, szóval, mint sláger, működőképes.

Lássuk azonban a lemezt. A nyitó F(r)iend egész pofás dal, a harmadik Dead Alone középszürke tartományokat penget, a Touch Of Red lendületessége tetszetős, noha a végén a kis akusztikus prüntyiről azt hihetné az ember, hogy egy másik dal kezdődik. De nem. A Like You Better Dead az előző lemezen is helyet kaphatott volna. Néha felbukkan a régi időket idéző "tikatika" a nótákban, de nem sok azért. A hatodik dalnál már valahogy úgy éreztem, hogy nem tudnak meglepni semmivel, és így is van. Semmi kiugró, emlékezetes, persze egyik-másik nóta fő témája, refrénje, szólója, vagy akár a sodrása tetszik, mégsem éreztem ellenállhatatlan késztetést, hogy újra és újra meghallgassam. Mármint, hogy hetekig kimozdíthatatlan legyen a cd lejátszóból, mert azért persze elővettem olykor.

A lemez lírájában (Evil in a Closet) Anders megint nyervákol éneklés helyett - mondjuk rendesen énekelni sosem tudott, de ez a nyiszatolás egyre rosszabb, amivel próbálkozik. Maga a dal is onnantól kezdve bontakozik ki, mikor jönnek a gitárok, a kórusok, némi ordítás ésatöbbi. Ennél sokkal jobb, a nem lírai, de mégis több érzést rejtő Borders and Shading, ráadásul még a nyöszörgés is elviselhetőbb itt.

Ezt sem hittem volna. Mármint, hogy nem villanyoz fel egy új In Flames lemez. Kezdem a nyolc pontot soknak érezni. Azt még felvillanyozó zenékre szoktam volt adni. Maradok a hétnél, nem érdemel ez többet. Sajnos nincs igazán kiemelkedően észbontó dal a lemezen, csak témák halmaza. De kár, de kár...