Shock!

A zseniális, 2013-as keltezésű Ænigma óta hosszan, nagy reményekkel vártam ezt a lemezt, miközben sajnos tudomásul kellett venni, hogy az In Vain-albumok megjelenési rendszeressége nem követ semmilyen sablont, és a kristiansandi srácok újfent a meglepetés erejével támadnak majd. Ha mondjuk a velük egyszerre indult honfitársak, a Leprous azóta elért teljesítményéhez viszonyítunk, egészen ordító a különbség, pedig a Currents zenei minőség terén egyértelműen felveszi a versenyt a Malinával. A döntő különbség abban rejlik, hogy míg a Leprous egy, a lehetőségeinek megteremtéséért vért izzadó, profi alakulat, addig az In Vain mindig is egy klasszikus hobbiműhely volt. Új dalok, ritkán elcsíphető koncertjeik így leginkább akkor öltenek formát, ha a munkahelyi és egyéb elfoglaltságok erre lehetőséget adnak, és ez a norvég kvintettnek láthatóan meg is felel így.

A tagságbeli átrendeződések is legtöbbször a fentiek okán következnek be náluk, még ha a Johnar Håland gitáros, Sindre Nedland billentyűs/énekes és Andreas Frigstad énekes képezte zenekari mag mindenkor adott is volt. Utóbbiak közül is elsősorban Håland szerepe kiemelendő, hiszen ő az In Vain kizárólagos dalszerzője, így természetesen az aktuális irányvonal meghatározója is egyben. A ritmusszekció tűnik ellenben a leggyengébb pontnak, ahol bőgősként most az Ænigma turnéján beugrós szerepben már megismert Alexander Bøe szerepel, a dobos poszt pedig jelenleg sincs állandó emberrel betöltve. A Currents dobtémáit a mostanában leginkább a már emlegetett Leprousban foglalkoztatott, de a Borknagarban is állandó tag Baard Kolstad játszotta fel, akit szintén láthattunk annak idején a Dürerben helyettesíteni. Ezek tehát az új lemez hírét beelőző szikár tények.

A dolgok közepébe vágva: ma sem igazán tudnám egzakt módon indokolni, hogy miért volt rám annak idején akkora hatással az Ænigma, de egészen bizonyos, hogy a Currents hallgatása közben messze nem érzem azt a fajta meghatottságot. Az In Vain tagjai pontosan tudják, hogy különböző, egymással kevésbé vegyülő műfajokból vett hatásaik zökkenőmentes összeépítésében rejlik az igazi erősségük, és az új lemez legnagyobb erénye is éppen ez. A prog/death irányokba előszeretettel kilengő társulat nem szégyell olykor a legalapvetőbb klasszikus rock/metal dolgokig visszanyúlni, ha éppen azt érzik helyénvalónak, illetve azt sem igyekeznek különösebben leplezni, hogy dalszerzőjük mellékesben egy HC-brigádot (From Strength To Strength) is üzemeltet. Túl azonban azon, hogy a zseniálitás szikráját most nem látom fellobbanni, a Currents a magas elvárásokat leszámítva is csalódást okoz.

Eleve rendkívül fura logika mentén rakták fel a lemezre a friss dalokat, hiszen a normál kiadáson mindössze hét tétel kapott helyet, és bár azok szokás szerint hosszasan kifejtett témákból állnak, összességében már elsőre is furcsa, befejezetlen érzést keltettek bennem. Minden érdeklődőt arra biztatok tehát, hogy szerezze be az album limitált verzióját, ahol két olyan extra dalt találunk, ami jelentősen árnyalja a teljes produkcióról alkotott képünket. Ha így, közel egy órányi műsoridő távlatában nézem a dolgokat, akkor már az is kevésbé zavar, hogy az első három dal úgy megy el mellettem, hogy szinte fel sem tűnik a jelenlétük. Nem afféle töltelékekről beszélünk pedig, hiszen a lemez legnevesebb vendégszereplője, Matt Heafy (Trivium) is itt hallatja hangját, az előretolt sláger szerepében tetszelegni próbáló, meglepő módon végig dallamos Soul Adventurer mégis lepattan rólam.

Hatalmas ívek rajzoltatnak meg, stíluspanelek robognak el mellettünk, de a harmadikként felsorakoztatott Blood We Shednél már csak annyi jut eszembe, hogy ez bizony giccs a javából. Szerencsére ekkor felbukkan az első bónusznóta (And Quiet Flows The Scheldt), és az így felvezetett középső blokk kimondottan meggyőzőre sikeredett, helyre is rántja azonnal az arcberendezésemet. A teljesen atipikus, arcturusi felhangokban is bővelkedő Ghost Path a másik extra tétel, ami szépen keretbe is zárja a lemez azon részét, ami kimondottan tűzbe tud hozni. Értetlenül állok a tény előtt, hogy ezt a két remek dalt a spéci kiadásra száműzték, hiszen így egyben értékelhetőek leginkább Hålandék jelenkori szándékai. Mert még ha az Ænigmával nem is állja a versenyt, a Currents is egy rengeteg zenei történést magába olvasztó kohó, ahol az elvárt, aprólékosan kidolgozott díszítések (lásd Kjetil D. Pedersen remek gitárszólóit) is a helyükön vannak.

Valahogy nincs szerencséje az In Vainnek a páros számú lemezeikkel, hiszen ahogy a kolosszális debüt The Latter Rain után következő Mantra sem lett az igazi, úgy most a Currents sem egy kimondott telitalálat. Megvannak ugyan a maga erősségei, alkotói büszkén állhatnak oda mellé, összességében mégsem győz meg arról, hogy ezt kellene a jövőben elővennem az eleve nem túl vaskos diszkográfiából. Egészében véve élvezetes munka, ami a normál kiadás dalait alapul véve még ezt a pontszámot sem érdemelte volna, és amit főleg ebből a szempontból tartok az év első komolyabb csalódásának.