Megint csak egyértelmű kinyilatkoztatással kell kezdenem: Tony Iommi maga a Black Sabbath, a Sabbath pedig maga A Heavy Metal! 10 pont, szevasztok, viszlát! Kábé ennyi a lényeg ezúttal is, de afféle botcsinálta újságíróként ismét osztanom kell az észt.
Ami a Sabbath esetében egyrészt rendkívül hálás feladat, mert számomra ők (vagyis hát a Tony által irányított mindenkori brigád tagjai) a Legnagyobbak; másrészt viszont a jól bevált közhelyeken kívül nem nagyon tudok mást írni: a Black Sabbathtal kezdődött minden, nekik voltak/vannak a legsúlyosabb riffjeik, nélkülük nem létezne metal, bla-bla-bla... lényegében megismételhetem a kezdő sorokat - kissé tárgyilagosabb, egyszersmind tudálékosabb hanghordozást színlelve.
Jó duma az is, hogy így az Ozzys korszak az igazi meg úgy szar a többi felállás, de ezt a marhaságot maguk az okoskodók sem gondolják komolyan. Akkor is Iommitól volt a Sabbath az, ami és később is, hiszen Ozzy szólókorszakában is gitárosai révén lett az, aki. Amit pedig Tony a 80-as években és a 90-es évek első felében letett az asztalra, az minimum etalon - teljesen felesleges részleteznem a Heaven And Helltől a Cross Purposes-ig terjedő albumskála tömény zsenialitását. Önmagában még a Forbidden lemez is megállja a helyét, de egyetlen komoly hibája (mely egyben Tony talán legnagyobb ballépése volt karrierje során) az, hogy Ice-T-t mikrofonközelbe engedték, de hát ezen nincs mit csodálkoznunk, nagyon agyament, beteg időszak volt a 90-es évek közepe: ha még egy Iommi is ilyen lépésre szánta el magát, akkor valami tényleg nem lehetett rendben a rock/metal világában...
Persze örültünk/örülünk, hogy ismét klasszikus felállásban zenél a Sabbath (a valóságshow-korszak előtti Ozzy szintén különleges helyet foglal el a szívemben), de sajnos ez a reunion azt eredményezte, hogy a kései korszak még jobban háttérbe szorult.
Most ezzel a lemezzel, illetve az 1996-os felvételeket tartalmazó DEP Sessions c. anyag tavalyi újrakiadásával olybá tűnik, elindul egy olyan folyamat, amely igazságot szolgáltat az Ozzy utáni Sabbath zenéjének. Mert bár most már a véget érni nem akaró (egész pontosan Sharon által folyamatosan tovább erőltetett), sablon-műsort felvonultató reunion turné miatt nyilvánvalóan nem a régi néven fut a dolog, hanem a rendkívül fantáziadús Iommi-Hughes elnevezést kapta a projekt, ez a zene hamisítatlan Black Sabbath! Mint ahogy a 2000-es Iommi lemez is az volt, csak ott valamiért éppen felkapott vagy kissé már elfelejtett, de az angol-amerikai közönség körében mindenképpen jól csengő nevű mainstream vagy éppen kult státuszú énekesek osztoztak a dalokon. Itt azonban egyedül Glenn Hughes elemi erejű hangja uralja az énektémákat és eszi meg reggelire a 2000-es mezőnyt szőröstül-bőröstül (akármennyire is jó munkát végzett legtöbbjük akkor, Hughes bácsival nem versenyezhetnek). Jobb is ez így, hiszen ahogy Ice-T szerepeltetése is egy felesleges lépés volt, úgy a modernebb, divatosabb nevektől sem feltétlenül ment jobban a szekér, sőt, a konzervatívabb Iommi-rajongóknak valószínűleg egyáltalán nem tetszett a lemez, hiába voltak kiváló (Sabbath) dalok rajta.
Ezen a Fused korongon is kiválóbbnál kiválóbb nóták sorjáznak, szám szerint 10. Kivétel nélkül mindegyik rajta lehetett volna akár a Cross Purposes, akár a Forbidden lemezen is, mégis van bennük valami nagyon dögös 2005-ös feeling. Lehet, hogy a hangzás teszi, de mégis cseppet modernebbnek tűnik az említett albumok dalainál. És hát ugye, ami örök, megváltozhatatlan, megunhatatlan és ezer kilométerről felismerhető: a gitárjáték! Az a jellegzetes Iommi-gitársound, azok a hatalmas riffek és szólók... ehh, ne is beszéljünk róluk - sosem elég belőlük!
Glenn annak idején úgy emlékezett vissza a Black Sabbath énekesi szerepére, hogy nem feltétlenül tartotta jó ötletnek ezt a párosítást. Lelke rajta, tartsa magát soul előadónak, de a tény az tény: a hangja ezekhez a súlyos témákhoz is fantasztikus! Most már csak az van hátra, hogy meg is turnéztassák az anyagot egy jó kis Sabbath műsorral, Glenn úgyis lassan már hazajár Magyarországra, úgyhogy kicsit kapacitálhatná öreg cimboráját ez ügyben. Utána pedig jöhet egy új Black Sabbath lemez Ozzyval, de még inkább egy másik Iommi album, ezúttal a klasszikus torkok kedvelőinek. Egy olyan anyag, amelyen egyszerre hallatják hangjukat a 80-as évek Sabbath énekesei, Dio, Tony Martin, Gillan de akár a kiváló hangú Jeff Fenholtot is előbányászhatják valahonnan, ha már szegény Ray Gillent nem lehet feltámasztani. Sőt, Rob Halford is leugorhatna a stúdióba, elvégre '96 táján volt már szó egy esetleges Halford-Iommi projektről. Tony Iommi rifftára úgyis kiapadhatatlan...
Hozzászólások