Shock!

Ha esetleg névről nem lenne meg, Kane Roberts annak idején Alice Cooper gitárosaként vált ismertté, és dalszerzői tehetségével, szikrázó játékával a Constrictor és Raise Your Fist And Yell lemezeken főszerepet játszott abban, hogy a megtépázott hírnevű mester visszakerült a köztudatba. Szanaszét gyúrt, direkt rambósra vett, töltényöves-géppisztolygitáros megjelenése mondjuk még a kor viszonyaihoz képest is nevetséges így utólag, ám a figura szólóban is óriási lemezeket készített akkoriban, az 1987-es debüt, illetve az 1991-es, Desmond Childdal összerakott Saints And Sinners egyaránt orbitális slágergyűjtemények. Utóbbi konkrétan akkora, hogy nem is értem, miért nem kelt el belőle legalább 2-3 millió példány a hajmetal nagy MTV-s korszakában, pláne a Geffennél.

Kane utóbbi album után eléggé háttérbe vonult, tudomásom szerint az elmúlt két évtizedben már elsősorban stúdiós vállakozásaiból, illetve programozói melókból él. Amennyiben a 2012-es, kiadatlan dalokkal teli Unsung Radiót nem számítjuk, Phoenix Down néven elkészített ezredfordulós albumai óta nem is jelentetett meg friss anyagot, szóval baromira itt volt már az ideje a The New Normalnak. És jó is, hogy itt van, de a lelkesedésem azért nem maradéktalan. Roberts fentebb említett munkái óriási kedvenceim, és a dalok, a dallamok ezen az anyagon is tetszenek: Kane sokakkal ellentétben ma is képes valódi refréneket írni, még mindig zseniálisan gitározik, ráadásul nem is a múltban él. Tehát szó sincs arról, hogy ez itt valami 1989-re visszakacsingató, tipikus Frontiers-nosztalgiaműsor lenne Alessandro Del Vecchióval a rendezői székben. Ugyanakkor azt kell mondanom, egy szempontból biztosan jobban jártunk volna, ha a mélynövésű talján a producer, ebben az esetben ugyanis aligha szólna ilyen furcsán az album.

Mindez persze nem meglepő, hiszen a Phoenix Down kapcsán lassan húsz évvel ezelőtt egészen hasonló problémáim akadtak, mint most a The New Normallal: a sound nem ért fel a zene színvonalához. Én Kane Robertsszel a hard rock hőskorának csillió dolláros megaprodukcióin ismerkedtem meg, és meggyőződésem, hogy dalai a mai napig azt a típusú megszólalást kívánnák meg. Tisztában vagyok vele, hogy ma már nem áll a zenészek rendelkezésére annyi anyagi forrás, mint akkoriban, de 2019-et írunk, és ma már hálistennek egyensúlyban van a mérleg, vagyis nincs szükség kisebb vagyonokra egy normális megszólalású album elkészítéséhez. Na, hát ehhez képest a The New Normal néhol valami bántóan olcsó, toldozott-foldozott, természetellenes módon szól. Ráadásul nem is egységes a lemez megszólalása, nagyon hallatszik, hogy különböző sessionök alkalmával készültek a dalok.

A bajok már a nyitó King Of The Worldnél is ordítók. Pedig maga a dal nagyon jó: vérbeli Kane-dallamorgia nagyívű kórussal, szépen felépített Nita Strauss-szólóval, egyből a fülbe is ragad, ezt a kopogós, béna dobgépet viszont egyszerűen nem tudom mire vélni alatta, és sokat is ront az összbenyomáson. Nincsenek illúzióim, hogyan dolgoznak manapság a stúdiókban a zenekarok, és nem is érdekel különösebben a trükközés, ha a végeredmény kielégítően szól. Ez a dobsound viszont erőtlen, természetellenes, béna és kétfilléres, egyszerűen szar. Ezt nem tudom és igazából nem is akarom másképp mondani. Ráadásul hiába dörrennek meg szinte mindig kicsit másképp a nóták, a plasztik dobalapok sajnos pár kivétellel mindenütt jellemzők ilyen vagy olyan formában. Az Above And Beyond hallatán ugyanakkor megfordult a fejemben, hogy alighanem koncepció lehet ez az egész. Itt ugyanis Kane ismét összehozta a '80-as évek derekának Cooper-zenészeit, vagyis a két további nótában is felbukkanó Kip Winger mellett Paul Taylor és Ken Mary is jelen van, mégsem mentes a dal a digitális ritmusoktól.

Persze nem mindenütt zavaró ez az egész, hiszen ahogy mondtam, Kane nem a nosztalgiavonatra pattant fel. A Who We Are finom balladája, netán az elszállósabb The Lion's Share simán rendben van japán ütőssel is: ezek a nóták nem feltétlenül igénylik az élő dobot, ebben a formában is működőképesek, hallhatóan nem is akarták bennük mindenáron közelíteni a végeredményt a valóshoz. A rockos-metalos dinamikájú számokban viszont tényleg nem hiszem el, hogy ne lehetett volna ennél többre jutni. Mert ahogy írtam, a zene tényleg jó. A King Of The World után következő Wonderful úgy őrzi a pop metal éra minden szépségét, hogy közben kimondottan súlyosan, 21. századi módon dörren meg, állat a kórusa, és Kane hangja is a régi. Vagyis üt a dolog, csak sajnos mindvégig hallom odabent, milyen lenne Maryvel vagy Rod Morgensteinnel... Még szerencse, hogy a Beginning Of The Endben nemcsak Alice Cooper és Alissa White-Gluz erősíti Robertset vokálfronton, hanem végre hús-vér dobosnak is örülhetünk Aoyama Hideki, a Babymetal ütőse személyében. Egyszerre hajmetal, modern rock és üvöltős fémzene, amit hallunk, viszont totálisan működőképes. Ugyanezt a korszerű, kissé pszichós vonalat villantja fel a záró Wrong is, ahol hagyományos rockdallamok és szikrázó gitárszólók csapnak össze enyhén indusztriális beütésű elemekkel. Ez is érdekes ebben a formában, viszont cseppet sem rossz.

Tulajdonképpen az összes dal tetszik a lemezen, viszont a produkciós munka elég messze áll az ideálistól, és a zenéhez sem mindenütt passzol. Ezért aztán hiába örülök annak, hogy ismét itt van Roberts, nem tudok maximális mértékben lelkesedni, és egy pontot le is vonok tőle abból, amit maguk a számok megérdemelnének.