Shock!

Beethoven, Beckett, Talleyrand, Freud, Blaha Lujza: vajon mi a közös bennük? Nem tudom. Mindenesetre megjelent az új Karl Sanders. Mármint nem a Nile, hanem a másik, az, ahol a fáraók villás nyelvet meg gyíkfarkat eresztenek, és a piramisokból magukat és ultrafejlett okostelefonjaikat feltöltő űrlények – népiesen ufók – meg az űrhajóik – tudományosan ufók – megszállják a Nílus vidékét, mert akkoriban még nem volt Tesla – nem a luxusautómárka, hanem a Nikola –, aki vezeték nélküli áramot vezethetett volna beléjük. Mármint az ufókba. Tehát itt a Saurian Apocalypse, ami szinte azonnal követte elődjét, az Exorcismset. Persze ez eléggé einsteini viszonylat, merthogy a két album között csekély tizenhárom év telt el. De mivel az idő annyira relatív, hogy nem is létezik, aligha számít belőle akár kéttucatnyi is. Sanders persze nem az a fajta amerikai állampolgár, aki az alapító atyáktól örökölt, vagyis istenadta jogaiból fakadó gépfegyver- és aranytartalék-halmain ücsörögne, várva, hogy az összes árpádsávos-csillagos lobogóba burkolt akronima rárúgja az ajtót, helyette inkább a két gyíksztori között kisajtolt magából négy Nile-lemezt is, amiből minimum két és fél príma munka.

A gyíkszaga harmadik fejezete, ahogy a címe is arcunkba leheli, apokaliptikus. Nincs nyugodt meditáció, sem boszorkánykodás alattomban; ez itt bizony a világégés, mindennek a nagyszabású vége. Merthogy, ha valaki esetleg nem volna kellőképp képben Sanders most már trilógiává (milyen sokáig hittem TRIOlógiának! logikusabb, nem?) bővült hangjátékával kapcsolatban: a sauriani (németesen, magyar akcentussal: szarijani) sztori valami olyasmiről szóla, hogy földönkívüli gyíkemberek irányítanak mindent a háttérből (nesze neked, Soros!), illetve hát most már csak irányítottak, merthogy a Saurian Apocalypse-szal vége a történetnek, minden elpusztult, mindenki meghalt, s mi, zenerajongó túlélők ott bolyongunk a mindenféle keleties (vajon ez még szalonképes kifejezés, vagy már eljön értem a pc-gestapo?) dallamok romjai között, s tesszük mindezt egy dr. Eduardo Lucciani nevű karakter bőrében bújkálva. Erőteljes lovecrafti hatások? Naná.

Az első dal takaros. A The Sun Has Set On The Age Of Man pontosan olyan, amilyet egy nagyívű (alantasan: blockbuster) film nyitójelenetéhez képzelnénk. Hogy itt valami egetrengető nagy dolog fog történni, tényleg és igazán vége lesz a történelemnek, á la Fukuyama. A dalt talán az teszi még érdekesebbé annál, amennyire érdekes, hogy az őrületes akusztikus gitártekerést az a Rusty Cooley biggyesztette ide, aki megbízható források szerint egyike az Egyesült Államok leggyorsabb kezű gitárosainak. Tényleg istentelenül teker a figura. A The Disembodied Yet Slither Among Us úgy közelít, akár a sivatagi homoktakaró alól előtekergőző, prédára leső sivatagi halálkígyó vagy még inkább, mint a sivatagi gabonasikló, ámbár ez utóbbi esetében, neve alapján, a veszélyessége minimum megkérdőjelezhető.

Ha Fred Astaire ezt hallaná, menten felkérné Mata Harit egy táncra; valami ilyesmi ötlött fel bennem, amikor meghallottam a pattogós The Evil Inherent In Us Allt, ahol ismét Cooley teker istentelenül gyorsan. Igen, ez itt inkább az Exorcisms vonala, mint a Meditationsé, ám annál azért, már csak témáját tekintve is, agresszívebb és pimaszabb. Kedvencem a lemezről a Skull Fuck Ritual (Skull Breach Edition), ami az év címével büszkélkedhet nálam. Engem ez a darab a Nile hasonlóan velejéig gonosz Eat Of The Deadjére emlékeztet, ebben is ott az a jellegzetesen nile-os, vagy hát ezek szerint karlsanderses morbid humor, amit talán egyesek inkább betegesnek mondanának.

Az album több mint egy órás, szóval nem fogok végigmenni mindegyik dalon. Pedig innentől kezd igazán érdekessé válni az SA (mondotta 1925-ben Ernst Röhm). Mert ha belemennék, ha volna még hozzá kedvem, mi mindent lehetne elmondani még mondjuk a Nada Zaag mintegy hat és fél percéről? Hogy úgy ötvözi a Meditations eltöprengésre hajlamozását az Exorcisms zord vérszomjúhozásával, hogy minderre még ráhúzza az új lemezre jellemző nyers nihilista melankóliát? Vagy hogy a hétperces (és George Kolliast is felcsillantó) An Altered Saurian Theta State újszerűségét talán az adja, hogy a trilógiát progresszívebb irányba viszi el, amit a Nihil Emplexus tovább bonyolít? Kár, hogy ez az elvileg utolsó Saurian-cucc, mert, magam sem gondoltam volna, de van itt még anyag. Pedig hát a vége ez a dalnak, a záró No Creature More Deserving Of Cataclysmic Annihilation majd' tizenegy percével eléggé határozottan elvarrja az őrület szálait, egy eposzi utazás epikus lezárása ez.

Mint ahogy az lenni szokott, most is van mindenféle keleties/egzotikus hangszer: oud meg baglama saz (erről eddig azt hittem, ennivaló), dumbek és ősi egyiptomi anubis sistrum meg glissentar (ezeket nem én találom ki, tényleg léteznek), és amennyire meg tudom ítélni, tényleg egzotikus ízű dallamokat csihol ki belőlük Sanders & Co. Nem gondoltam, hogy ennyire jó lesz ez a harmadik eresztés, de Sanders tényleg érzi ezt a zenei világot. Már csak egy bivaly új Nile kéne.