Shock!

Noha az akkori kritikát jegyző Révész kollégának nem igazán jött be, nekem megjelenése idején is nagyon tetszett a Killer Be Killed első albuma, és azóta sem változott róla a véleményem: jó dalokkal teli, lendületes, húzós, hangulatos anyagot rakott össze Troy Sanders, Greg Puciato, Max Cavalera és Dave Elitch, amely kiemelkedett a mezőnyből. Elitch azóta ugye eltűnt, helyét már az akkori koncertekre is a Converge-ből ismert Ben Koller vette át, most pedig itt a kettes lemez, amit kisebb hírverés mellett rakott össze a négyesfogat, mint elődjét. A végeredmény azonban ugyanolyan meggyőző, mint legutóbb, sőt, talán még annál is erősebb. Számomra konkrétan 2020 egyik csúcsalbuma.

A hasonszőrű projektek többségével ellentétben a Killer Be Killed már az első album idején is valódi zenekarnak tűnt, ahol egymáshoz képest kiegyensúlyozott formában kapott teret a tagok zenei világa. Vagyis éppúgy tévút a csapatot sokadik Max-projektnek, mint Mastodon Jr.-nak bélyegezni, de közben azért nyilván eltéveszthetetlen, kiket hallunk. Persze tény, hogy ezzel együtt is a Mastodon világához állnak a legközelebb a résztvevők bandái közül, de annál azért direktebb, kevésbé progos, kevésbé füstös a végeredmény. Emellett a három énekes témáit is más megközelítéssel passzintják össze, mint ott, és lényegesen nagyobb is a kontraszt Puciato mindenre képes torka, Sanders összekeverhetetlen stílusa meg Max bömbölése között, mint a Mastodonban daloló három hangnál.

Nekem az tetszik a legjobban a Killer Be Killedben, hogy nem kell rajta magyarázni semmit, ugyanakkor mégis van tényleges tartalma. Ha kötődsz a '90-es évek és a 21. század extrém metáljához, abszolút könnyen foghatónak találod majd a zenét, mert kimondottan dalcentrikus, hallgatóbarát a megközelítés, viszont eközben sem hiányzik a belőle a kellő mélység, ami egyszerre jelent érzelmi súlyt és intellektuális töltetet. Tehát teljes mértékig benne van a muzsikában a zsigeri agresszió, de mondjuk Max egyes vállalkozásainak kétbites tufasága itt abszolút nem jellemző. A számok emellett még magas szintű zeneiségük ellenére is mentesek mindenféle túlbonyolítástól. Így aztán létrejön egy roppant kellemes egyensúly a brutálisan megfogalmazott, izomból pengetett groove/thrash/crossover/satöbbi gitártémák, a torokszaggató ordítások, illetve az atmoszférikusabb, dallamosabb, befordultabb megoldások között.

A kezdő Deconstructing Self-Destructionben a zenei alapokat tekintve mintha csak a legjobb korszakát élő, Dark Ages-érás Soulfly jammelne a Mastodonnal, de közben rendelkezik a nóta egy határozottan rockos húzással is. Az énekhangok pedig tényleg a lehető legtökéletesebben érvényesülnek egymás mellett, az üvöltések és a tiszta dallamok egyaránt elsőrangúak. Hasonlóan szépeket tudok mondani a Dream Gone Bad igazi metálslágeréről vagy a szintén óriási refrénnel ellátott Dead Limbsről is. De ezek mellé azért adagoltak más típusú témákat is. Egészen briliáns például a Filthy Vagabond thrash/punk-aprításból kikerekített, de meglassultabb, dallamos témákat is villantó, perfekt felépítésű egyvelege, ám ugyanígy hatalmasat alakítanak a From A Crowded Wound hét perc fölötti, nyomasztóan súlyos, mégis felemelő eposzában. Az utána következő, hasonlóan borult, ám pofátlanul fülbemászó The Great Purge-dzsel, illetve a záró, zseniálisan építkező, heroikus dallamokkal telepakolt címadóval együtt ezek a dalok hozzák az anyag talán legmélyebb pillanatait. Utóbbiban sokadszorra is tetőtől talpig libabőrös vagyok attól, ami a harmadik perc után következik, katartikus és gyönyörű finálé az egész (és nem kevés klasszikus Paradise Lost is rejlik benne feelingre, bár ez aligha szándékos). Viszont eközben az Animus alig több mint egyperces, csépelős hardcore/thrash-zúzdája is remekül áll nekik. És hogy ne csak a három frontarcot méltassam, Ben Koller is roppant ízes, fineszes dobtémákkal pakolta tele az anyagot.

Vállalom, hogy egyesek talán azt mondják, túlzásba estem a pontszámmal, de én most úgy érzem, nálam ez a lemez csont nélküli. Lehet, hogy spanyolviasz nincs rajta, viszont üresjáratot sem hallok, csak és kizárólag mesterien megformált nótákat: szó szerint minden dal a bőröm alá kúszott az elmúlt hetekben, akár naponta többször is le tudom pörgetni az összeset. 2020 egyik legerősebb albuma a Reluctant Hero, amely a szó legpozitívabb értelemben véve szórakoztató, ugyanakkor kellően tartalmas is mellette: tele van érzelmekkel, de emellett egyszerre tölt fel energiával és gondolatokkal is. Ugyan miért is adnék rá kevesebbet? (Amúgy is megérdemlik a kompenzációt a múltkori túlszigorért.) Ez bizony akárhonnan is nézzük, óriási zene. Mindenkinek ajánlom.