Shock!

A klasszikus horrorsztori újra él! Jómagam olykor kétkedve fogadom az effajta folytatások hírét, mert ilyen esetekben rendszerint fennáll az önismétlés, az erőltetettség veszélye. Éppen ezért nem is az villanyozott fel elsőre, hogy King egy leleményes csavarral képes volt továbbvinni Abigail történetét, hanem az, hogy zeneileg tud ismét újat mutatni a nagy dán mesemondó és csapata!

A legfontosabb, hogy még csak közvetett zenei utalások sincsenek az 1987-es albumra, az Abigail II is teljesen önálló alkotás, tényleg csak a sztori köti össze a két lemezt. Nyilvánvalóan más, korszerűbb és dúsabb a hangzás, emellett dinamikusabb és sokrétűbb a muzsika. Ezért elemezzük mostantól kizárólag önmagához mérten a művet! Jellegzetes King Diamond, amit hallunk, komplex dalfelépítésekkel és riffeléssel, virtuóz gitárszólókkal.

Az új dobos, Matt Thompson átgondolt, okosan felépített dobtémái és a visszatérő Hal Patino basszusozása biztos alapokat jelent a többi hangszer számára. Andy LaRocque és Mike Wead döbbenetesen színes dolgokat hozott az albumra. Szólóik a klasszikus iskola hagyományait elevenítik fel és külön említést érdemel, mennyire eltalálják az adott dal vagy számrészlet hangulatát! Legyen szó riffekről, szólókról vagy akár akusztikus betétekről, rendre megvalósul a tökéletes összhang a zene és a megzenésített események között.

King pedig... Nos, vele kapcsolatban muszáj állandóan az extrém énekstílusára kitérni és ezt valóban vagy képes elviselni az ember vagy nem, kétségtelen azonban, hogy az ő ténykedése messze nem merül ki a gonosz hörgős hang és a földöntúli sikolyok váltogatásában. Dallamai sem éppen szokványosak, viszont ebben a zenei környezetben pompásan megélnek. Ilyen széles skálán talán soha nem is mozgott még a Király hangja. Tényleg érezni lehet, mikor melyik alak van színen, mit éreznek, mit gondolnak és mit csinálnak a szereplők. Persze a figurák egytől egyig King teremtményei, teljesen logikus hát, hogy ő érti a legjobban őket és mozgatja ennek megfelelően azokat a bizonyos szálakat, miközben hol hihetetlen magasan sikoltozik, hol árnyaltabb, dallamosabb orgánumát hallatja (a többszólamú vokálrészek egyszerűen hátborzongatóak!!!), máskor rekedt, démoni hangon szólal meg, aztán suttog, üvölt, deklamál és így tovább - mindig ahogy az adott tétel és szöveg megkívánja. Mindebből egyenesen következik, hogy a zene és a történet így együtt nehezen megbontható egységet képez. Ami miatt mégis abszolút élvezhető a lemez a sztori ismerete nélkül is, az a tény, hogy a szövevényes cselekmény ellenére sem feledkezett meg a Diamond-LaRocque szerzőpáros a dalközpontú megközelítésről.

Az összes nóta tartogat emlékezetes zenei megoldásokat és nem hiányoznak a jól megjegyezhető visszatérő motívumok, refrének sem, amelyek tovább könnyítik az album befogadását. A The Storm Abigail menekülését követi az erdőn át és az út a de La Fey-kúriánál ér véget, addig pedig csak a refrén, Abigail kétségbeesett segélykiáltása hagy némi időt a pihenésre. A More Than Painben a szenvedő Jonathan és az eszelős nevetésben kitörő Abigail felelgetős részei is telitalálatok (Abigail itt üvegszilánkokat kevert Jonathan ételébe és a férfi legsúlyosabb kínjai még csak ezután következnek!..), amikor pedig a Spirits refrénjében a lángokban álló kúria fölött lebegő szellemekről énekel King, hát az valóban kísérteties! De azt hiszem, ennyi konkrétum elég is lesz, a többit már tényleg derítsd ki magad! A mester teljes életművét birtoklók alighanem már borzonganak is, akik meg kevésbé jártasak King Diamond-ügyben, azoknak talán a The Eye és a The Spider's Lullabye albumokat ajánlanám először - az immár teljessé vált Abigail-sztorival együtt.