Mindenkinek akadnak olyan beidegződései, amik folyamatosan ott motoszkálnak az agya hátsó részében egy adott dolog kapcsán, és hosszú ideig semmi sem képes felülírni őket. Aztán hirtelen megérkezik a nagy felismerés, hogy igazából semmi értelmük...
Nos, engem King Diamond új lemeze egy ilyen értelmetlen rögeszmémtől szabadított meg. Hiába szerettem mindig is az énekes nagy műgonddal, pengeéles elmével megírt, aprólékosan kidolgozott horrorsztorijait, hiába vette fel simán a versenyt King korai klasszikusaival az utolsó két anyag, valahogy mindig ott volt bennem egy hang, ami folyamatosan azt suttogta: azért csak a Mercyful Fate volt az igazi, és de jó lenne, ha végre megcsinálnák a 9 utódját. A Give Me Your Soul... Please hallatán azonban azt kell mondanom, nem fogok többet sírni Hank Shermann és Michael Denner után, mert jó helyen vannak ők a Force Of Evilben, King mellől pedig senki sem hiányzik. Utólag meghallgatva az Abigail II-t és a The Puppet Mastert, a fentiekre tulajdonképpen már évekkel ezelőtt is rájöhettem volna, de nekem csak most esett le a dolog, és ebben alighanem nagy része van annak is, hogy az új anyag rengeteg helyen leplezetlenül Fate-ízű, nyíltabban és erőteljesebben, mint az a mestertől szólóban megszokott.
King neve mindig is garanciát jelentett egyfajta magas minőségre, de ennek ellenére is több lemezével kapcsolatban van olyan érzésem, hogy a zene az adott koncepció, az adott történet kiszolgálójaként másodlagos szerepre van ítélve. A Give Me Your Soul... Please-en ebben a tekintetben is tökéletesen eltalálták az arányokat: a hangulat egységes és jellegzetes, de a sztori érintőleges ismerete nélkül vagy dalonként külön-külön is ugyanúgy élvezhető az anyag, mint egyben. Teljes élményt értelemszerűen egyben hallgatva, odafigyelve ad szövegkönyvvel a kézben, de ez minden konceptalbumra áll. Egy rendkívül egyenes vonalú, nagyon-nagyon dalközpontú albumról beszélünk tehát, és ez King esetében nem feltétlenül annyira magától értetődő. Éppen ezért sok értelmét nem is látom annak, hogy a sztorin nótánként végighaladva aprólékosan kivesézzem, miről is van szó, mert teljesen felesleges. Nyomd fel a hangerőt és élvezd.
A Give Me Your Soul... Please amolyan esszenciális King Diamond anyag mindenféle elhajlás vagy kísérletezés nélkül, sőt, mintha most külön hangsúlyt fektettek volna a fogósságra, az emészthetőségre. Nincsenek arcbamászóan komplex, össze-vissza tört ritmusképletekre épülő számok, sőt, még King is visszavett azokból a védjegyszerű magasakból, amik a legnagyobb szerepet játsszák hangjának tipikus „szereted vagy gyűlölöd"-jellegében. Nyugodt szívvel merem leírni, hogy a dalok jelentős része igazi heavy metal sláger. Már rögtön a hatásos intro után érkező Never Ending Hill hallatán a Mercyful Fate ugrik be, habár a nóta riffje alapvetően a Painkillerére hajaz, a tempó és a húzás ugyanakkor sokkal könnyedebb, szellősebb, a refrén elől pedig elmenekülni sem lehet, annyira ragadós. Ugyanez a fogósság jellemzi a korai lemezeket idéző Black Of Night-ot, a remekül eltalált ikertémával induló, majd menetelős, gonoszan facsart riffekre épülő nótává fejlődő The Cellart, a hatalmas szólókkal megkoronázott éteri címadót vagy a The Floating Head-et, ahol még modern staccato riffek is felbukkannak a hagyományos King Diamond / Mercyful Fate ízek mellett. A The Girl In The Bloody Dress szintén erősen Fate-es – azok a szólók! – , ez is nagyon ütős, de a záró finom fél-lírai Moving Onban sem lehet hibát találni.
Andy LaRocque és Mike Wead az egész albumot úgy gitározzák végig, hogy az embernek kicsordul a könnye, mind a riffek, mind a szólók hihetetlenül mívesek, ez tényleg csúcsteljesítmény, még a King Diamond lemezeken megszokott szinthez képest is sikerült magasabbra tenni a mércét. A Matt Thompson dobos és Hal Patino basszusgitáros alkotta ritmusszekció sem semmi, King meg ugye King, ugyanolyan átéléssel bújik bele szereplőinek bőrébe, ahogy azt megszoktuk tőle: sikolt, morog, gyötrődik, nyöszörög, gúnyolódik és rémisztget, egyszóval mindent tökéletesen eljátszik. Magyar származású felesége, Lokay Lívia háttérvokáljai is igen hangsúlyos szerepet kapnak itt-ott, és igen jól is esnek a fülnek.
Értelmetlenség lenne bárkit is megpróbálni rábeszélni erre az anyagra, hiszen az elmúlt negyed évszázad során alaposan kitapasztalhattad, mire számíthatsz Kim Bendix Petersentől. Ha szereted amit csinál, már úgyis hallottad ezt a lemezt, ha meg nem, nagy valószínűséggel nem most fog róla megváltozni a véleményed. Ha azonban nem ismered, barátkozásnak nyugodt szívvel merem ajánlani a Give Me Your Soul... Please-t pont a dalközpontúsága miatt. Számomra nemcsak King hosszú ideje született legerősebb anyaga ez, de az év eddigi legjobb tradicionális heavy metal lemeze is.
