Shock!

A kemény munka ma is meghozza a maga gyümölcsét. A német Kissin' Dynamite is azon zenekarok körét gyarapítja, akik szinte surranópályán tettek szert komoly népszerűségre, pusztán baromi tudatos, okos építkezéssel és szüntelen turnézással. A csapat nálunk is visszatérő vendég – október 8-án megint jönnek majd –, ez a nyolcadik album pedig helyből a német listák első helyén kezdett július elején. Nyilván mások a léptékek ma, mint 1988-ban vagy 1999-ben, de ez azért így is nagyon komoly eredmény a világ egyik legnagyobb lemezpiacán.

A deklaráltan az arénarock visszahozatalán dolgozó Kissin' Dynamite saját jogán, a mai zeneipari trendek közepette persze még nem költözhetett arénákba, de hosszabb távon, német nyelvterületen egyébként akár még ez is benne van a pakliban náluk. Már persze ha nem baltáznak el menet közben valamit, és továbbra is kitart a lelkesedésük. De rövid- vagy középtávon én nem tartok náluk ilyesmitől, mert akárcsak közvetlen elődje, a Not The End Of The Road vagy az azelőtti Ecstasy, a Back With A Bang is hallgattatja magát. Nem mondom, hogy instant klasszikus – ebben a stílusban olyanok ma már sajnos nem nagyon születnek –, de kategóriájában kifejezetten megnyerő produkció.

Hannes Braunék kapcsán általában a '80-as évek második felének, '90-es évek legelejének tengerentúli hard rock/sleaze/glam/satöbbi alapbandáit szokás emlegetni párhuzamként. Ez a zene stílusát, attitűdjét tekintve teljesen érthető és jogos, ha azonban konkretizálunk, engem elsősorban mindig is az irányzat jellegzetesen német csapásvonalára emlékeztettek. Mert tagadhatatlan, hogy létezett/zik ilyen is, méghozzá védjegyszerű hangzással és fogásokkal. Vagyis ha dallamrock-fanként esetleg még nem hallottad a bandát, szerintem ne Bon Jovit, Mötley Crüe-t meg Warrantet várj. Engem sokkal inkább a Bonfire-re, a Pink Cream 69-ra, a Fair Warningra, a Jaded Heartra, a Frontline-ra, a Sargant Furyre, netán földrajzilag eggyel odébbról a Gotthardra emlékeztetnek a megközelítésük alapjai. Ezek közül is leginkább Fair Warningot meg már David Readman-érás PC69-t érzek bennük, de az ilyesmi nyilván valamennyire szubjektív is.

Maga a zene tehát old school panelekből építkezik, tényleg, szó szerint semmi olyan nem szerepel a Back With A Bangen, amit ne hallottunk volna ezerszer az elmúlt harmincöt-negyven évben. De ettől még jó hallgatni, mert a Kissin' Dynamite elsajátította a stílus csínját-bínját. Tisztában vannak vele, milyen típusú riffektől, gitárszólóktól csöppen el a melodikus rockzenék híveinek nyála, tudják, mitől ragad a fülbe egy bridge meg egy refrén, és üres műmájerkedésnek sem hat tőlük a zene. Simán érzed, hogy ezekből az arcokból tényleg, ösztönösen ez jön – bár persze eleve kizárt is lenne más forgatókönyv, hiszen ha aranyásó szerencselovagok lennének, biztosan nem ilyen típusú zenével próbálnának meg érvényesülni manapság. A fentebb említett germán dallamos vonalra hagyományosan jellemző riffcentrikusabb, dús hangszerelésű muzsikához ráadásul fület gyönyörködtető, modern módon vaskos, erőteljes megszólalás is társul.

Mint mondtam, semmi új vagy nagyon különleges nincs itt, de ha szereted az ilyesmit, akkor a címadó dal, a My Monster (óriási riffje van, összességében talán ez a favoritom), a Raise Your Glass, a Queen Of The Night, a The Devil Is A Woman vagy az Iconic neked szól. Pár alapjáratosabb téma becsúszott, de ha a szívemre teszem a kezem, olyanok azért az 1990-es Los Angelesben is születtek, szóval ezen biztosan nem fogok kekeckedni. Ez egy tök jó lemez.