Shock!

Doug Pinnick, George Lynch, Ray Luzier – azt illetően felmerülhettek ugyan előzetes kérdések, hogy vajon merre indul el közös projektjében ez a három zseniális zenész, de ahhoz nem nagyon férhetett kétség, hogy a végeredményre érdemes lesz odafigyelni. Az már csak adalék, hogy a King's X aranytorkú basszer/énekese, a Dokken és a Lynch Mob boszorkányos képességekkel megáldott gitárfenoménje és a Korn átütő erejű, jellegzetes stílusú dobosa nagyjából olyasmivel is rukkolt elő a KXM debütön, amire én személy szerint leginkább számítottam tőlük. Vagyis ha hagyományos, dokkenes hard rock riffelést vársz Pinnick gospeles témákon edződött dallamaival, amihez Luzier szolgaian asszisztál, tévedsz és rossz helyen keresgélsz: az album alapvetően vastag hangzású, súlyosan megdörrenő, groove- és ritmusorientált modern, súlyos rockzenét rejt, ami emellett azért persze az óriási dallamokat sem nélkülözi.

És hogy miért is gondoltam, hogy valami ilyesmi sül majd ki a dologból? Elsősorban Lynch miatt, aki már a '90-es évek Dokken reunionje után is elég egyértelműen tanúbizonyságot tett róla, hogy nem kíván a múltba révedni, noha persze képes rá, ha éppen olyanja van. Így aztán az elmúlt bő húsz évben nagyjából tartotta a kényes egyensúlyt a hagyományosabb dolgok és a kísérletezősebb, korszerűbb irány között, és mivel a King's X hatása elég tisztán érezhető volt az utóbbi kategóriába tartozó dolgaiban (példának okáért az utolsó vele készült Dokken album, az 1997-es Shadowlife is teljesen nyíltan tette magáévá a houstoni power-trió alapvető stílusjegyeinek némelyikét), nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ha már egyszer összekerült Pinnickkel meg egy olyan fantáziadús, kreatív és sokoldalú dobossal, mint Luzier, akkor nekiállnának így hárman értelmetlenül retrózni meg mindenféle biztonsági játékot játszani. Nos, a KXM lemez ebből a szempontból tényleg azt hozza, amit vártam, és ennek nagyon tudok örülni, mert az anyag marha erős.

Miután ezt így levezettem, gyorsan hozzá is teszem: senki se számítson azonnal a fülbe ülő, könnyen emészthető zenére, a trió ugyanis tényleg figyelmen kívül hagyta a korlátokat, és szabadjára engedték magukat. A lemez nemcsak súlyos, de rendelkezik egyfajta szabadon jammelős jelleggel is: ha éppen úgy tartja kedvük, a hatalmas groove-ok közepette is elviszik a zenét valami olyan irányba, amit az adott pillanatban éppen nem várnál, és vagy Lynch ereszti neki az ujjait úgy, ahogy csak ő képes rá, vagy Ray kezd lebilincselő körökbe a dobcuccon – esetleg mindez egyidejűleg. Vagyis legalább három-négy alapos, odafigyelő hallgatás mindenképpen szükséges a befogadáshoz, viszont garantálom, hogy ha kedveled az ilyesmit, és időt adsz nekik, garantáltan nem ítéled majd két hét után delete gombra a KXM albumát. Sőt, nagy valószínűséggel akkor tetszik majd csak igazán... És már most biztosra veszem, hogy hónapok múlva is lelek majd újdonságokra benne.

Az album majdnem egy órás, és mivel nagyjából egységes színvonalú, elég nehéz róla dalokat kiemelni, viszont részletekben és egyvégtében hallgatva egyaránt működőképes. Elég sokat elárul a hármasfogat hozzáállásáról, hogy mindjárt nyitányként egy hat percet közelítő, őrületesen pumpáló témával nyitnak, amiben aztán tényleg minden van torzított énekes, törzsi ritmusokkal megbolondított verzéktől kezdve King's X-et idéző, bontásos témákkal alábúgatott szárnyaló dallamokig és szimplább megközelítésű gitárszólóig. Nem egy tipikus közönségetető darab, de a maga nemében elementáris, és ez a változatosság később az egész lemezen végigvonul. De említhetném akár a klipes, együtténeklős refrénű Rescue Me-t, a transz-szerűen menetelő, egyszerre hipnotikus, megadallamos és szigorú Faith Is A Roomot (személyes kedvenc), a Luzier káprázatos játéka által uralt, bravúrosan játékos I'll Be OK-t, az izgalmas dallamokkal teli Love-ot vagy tényleg bármelyiket, mert mind nagyon erős, megéri rájuk szánni az időt. Amiket a három arc összezenél, természetesen végig briliáns, Luziert viszont még így is muszáj külön kiemelnem, ugyanis sokkal több tere van megmutatni magát itt, mint a Kornban. Eddig is szerettem a játékát, ezzel az anyaggal viszont végleg feliratkozott a kedvenc dobosaim közé, és csak elnézően tudok mosolyogni, amikor valaki visszasírja a helyére David Silveriát. Kábé mintha lefikáznánk a Volvót, és nosztalgiát éreznénk a család régi Zastavája iránt...

A nagy európai metalfesztek közönsége garantáltan nem a KXM-re őrül majd meg a Sabaton és a Powerwolf között, Lynchék nem a tömegek muzsikáját játsszák ezen az albumon, de aki szereti az izgalmas, kreatív, tényleg egyedi lemezeket, és még 2014-ben sem sajnálja belefeccölni az időt meg az energiát egy ilyen albumba, az boldog mosollyal avathat újabb kedvencet. Nálam eddig az év egyik legjobb produkciója ez, és nagyon remélem, hogy lesz folytatása is.