Shock!

Mivel szaporodnak az idei megjelenések is, lassan lezárjuk a tavalyi restanciák körét, bizonyos albumokról azonban még így is mindenképpen muszáj röviden szót ejteni. A nyár legvégén kijött Lazarvs például mindenképpen ilyen: az Apey & The Pea-évek óhatatlan beleszámítása mellett a trió ötödik nagylemezéről beszélünk, amely három évvel követte a sorban a legutóbbi Lazarvst, és egyben a hármasfogat új basszere, Balogh Attila bemutatkozását is jelentette. Egyébiránt pedig megbízhatóan hoz mindent, amit a zenekartól elvárhatunk.

Nem véletlenül beszélek elvárásokról, Áron Andrásék ugyanis az előzményekkel elég rendesen megalapozták itthon a Lazarvs underground hírnevét, a csapatnak stabil és elkötelezett tábora van. Azt persze nem tudom, mennyire lehet még bővíteni ezt, gyanítom, hogy a zene radikálisabb átalakítása nélkül nagyságrendileg már nem nagyon, de a Blackest hallatán ők maguk is otthonosan, komfortosan érzik magukat jelenlegi zenei világukban és helyükön.

Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy a Blackest ugyanolyan, mint az eddigi Apey- és Lazarvs-lemezek, de formabontó vagy akár radikálisabb újdonságokat, kísérleteket sem hallok rajta. Viszont összességében a 2020-as anyagnál ezzel együtt is dallamosabbnak, könnyebben foghatónak érzem. Pedig egyébként tesznek róla, hogy ne ez legyen a hallgató első benyomása. A nyitó Galatian (Return Of Judas) helyből az egész album legtüskésebb, legdurvább tétele, ahol még a meglepetésszerűen előrántott, jellegzetesen Alice In Chains-ízű nyújtott énekdallamok is az addigi vérengző thrash/groove-kalapálásra érkeznek be, hogy aztán egy súlyosan belassuló, sludge-os középrésszel, majd egy, számomra klasszikus Machine Head-ízeket villantó zakatolással tegyék fel a koronát a műre. Nem adja magát elsőre, de pár hallgatás után már jól működik a nóta és „A/1-es" pozíciója is.

A későbbiekben is az említett ismert mezsgyét tapossa a csapat, miközben hol az egyik, hol a másik határterület felé tendálnak közelebb. A hatásaik ma is napnál világosabbak, de ezzel együtt is felismerhető a belőlük gyúrt elegy, szóval ezen biztosan nem fogok kötözködni. A disszonáns kezdésű Perpetual Rule a legdallamosabb oldalukat villantja fel, Api remek énekdallamai itt nemcsak Layne-t, hanem Scott Weilandet is megidézik. De szintén a chainses vonalat erősíti a középen pofás zúzdariffet robbantó The Scorpion vagy a záró Hellwalker, utóbbi szerintem simán az egyik legerősebb darab az albumon. A Dominatorben vagy a Scumban Panterával, a címadóban doomos borulatokkal vegyülnek a súlyos seattle-i ízek, a Destroyerben és a csordavokálokkal is megpakolt I Am Eternalban további '90-es évekbeli groove metal emlékek ütik fel fejüket, a KIL. meg egy vadul repesztő, rövid, thrashes zúzda. Szóval a banda keretei között összességében minden felvonul az egészséges megszólalású Blackesten.

Bár sok fogós dallam, agyba tapadó riff akad az anyagon, a Lazarvs továbbra sem slágerbanda, kimondottan sötét, agresszivitása mellett is introvertált, barátságtalan lemez a Blackest, ugyanakkor meghálálja a törődést. Nem érzek minden dalt egyformán erősnek (a Scumban például nagyon elférne egy karakteresebb refrén), és a folyamatos éjfekete szigor-szomor mellett el tudnék viselni középtájt egy finomabb pihenőt is, de elfogadom, hogy ez itt és most nem fért bele a koncepcióba. A Beksiński eredetijéből az ízlésesnél nagyobbat merítő borítóért viszont ebben a formában kár, akármilyen jól is néz ki.