Shock!

Miután öt éve kijött az utolsó Metal Church-anyag, a Damned If You Do – a második újra Mike Howe-val a mikrofonnál –, és itthon is megtapasztalhattuk élő erejüket, a covid-kényszeres, de színvonalas érdekességgyűjtemény megjelenésekor okkal bizakodhattuk, hogy annyi nehéz év után végre egyenesbe jön a banda karrierje. Lecseng a járvány, visszajön a pörgős metálélet és megy minden tovább. Ez ugyan mind meg is történt, de sajnos Mike mindebben már nem vehetett-vehet részt, két éve önkezével vetett véget életének. Ilyen tragédiák kapcsán mindig felmerül, hogy mit tegyen a megmaradt zenekar, de úgy gondolom, számtalan példa alátámasztotta már, hogy – bár a mikéntről vitatkozni lehet és kell is – ilyenkor csakis a folytatás az egyetlen lehetőség. Terápia zenekarnak, stábnak, rajongótábornak és igenis segíthet a hozzátartozóknak is, pláne, hogy ezen csoportok között elég gyakori az átfedés.

A Metal Church ráadásul már veszített el – igaz, korábbi – emblematikus énekest, ugyanakkor a milliónyi tagcsere ellenére sem voltak extrém kilengések a zenében. Lehet mondani, hogy ez vagy az a köztes album kevésbé volt erős, de bármelyiket indítjuk is el, a hangzás, a stílus, a szellemiség mindig első pillanatban felismerhető és semmihez nem hasonlítható. Ez a védjegy kis túlzással az egy szem Kurdt Vanderhoofnak köszönhető: a kezdetek óta ő a főnök, feltételezhetően tőle jön minden riff és téma, ami pedig nem, az is átmegy a szűrőjén – ahogy ez az erős vezéregyéniségek által irányított zenekaroknál már csak lenni szokott. Nyilván annak idején sem mondta meg szegény Kirk Arringtonnak (a legendás egykori MC-ütős májusban hunyt el), hogy mit doboljon, és most sem figyeli árgus szemekkel Stet Howland tempóit, de nem nagyon tudom elképzelni, ki tudhatja jobban, mi kell egy Church-dalba. Tévedhetetlennek nem gondolom persze, de például a Damned If You Do-t nagyon odatették legutóbb, és ez az új anyag is jól sikerült szerintem.

Ugyanakkor más is lett, ezért kimondottan érdekelne, mely nótákban volt még benne Mike keze, mert pont a kényszerű énekesváltás miatt érzem azt, hogy ezúttal mintha kicsit jobban visszaástak volna a gyökerekhez, egész konkrétan a David Wayne-érához. Az elsősorban Ross The Boss mellől ismerős, Howe-nál reszelősebb hangú Marc Lopes ugyanis időnként mintha konkrétan utánozni akarná a nagy elődöt és ettől függetlenül (vagy pont emiatt?) a zene is harapósabb, thrashesebb, ős-metalchurchösebb, mint az elmúlt tizeniksz évben. Emiatt pedig szerkesztőségi törzsfanboyaink soraiból is érkezett némi kritika, noha minden rajongó tisztában lehet vele, hogy a jó David is előszeretettel ripacskodott még fénykorában is, ezt az egészet tehát egyáltalán nem kell komolyabban venni a kelleténél. Mondjuk a nettó thrash címadó dal „refrénjét″ magam is folyton megmosolygom, mert az meg olyan, mintha Katona Főnök tolná, de hát erről Lopes mit sem tudhat, nyilván neki inkább acsarkodó thrasher frontemberspanjai szolgálhattak előképül (és hogy ez jó vagy nem, döntse majd el az anti-Zetro kommentliga a következő Exodus-hírnél). De az Another Judgment Dayben például tényleg full Wayne a csávó, ezzel már az elején nagyot megy a csapat, és mi tagadás, messze nem olyan szofisztikált tételről beszélünk, mint egy jóféle Howe-dal. Így érdemes a továbbiakban hallgatni a lemezt – ez ugyanaz és ugyanúgy, de mégis másképp. Persze harminc-harmincöt éve is igen furán jött volna ki, ha old school anyaggal rukkol elő a Church vagy ha Wayne akkori, Reverend nevű zenekara Metal Church néven szerepelt volna.

És ha már thrash: a Pick A God And Prey tiszta Alice In Hell-korszakos Annnihilator, és mennyire jó is! Bár thrashközelisége miatt általános pörgés, zaklatottság, folyamatos zsizsegés jellemzi a teljes 45 percet, akadnak azért megfontoltabb, lassabb tempók is, mint például a kifejtősebb Me The Nothing vagy a power-slágeresebb My Favourite Sin. És persze nem minden szám telitalálat, például utóbbit sem siratnám, ha lemaradt volna. Bár végül is, ha úgy vesszük, lemaradt, mert elvileg bónusznótaként tüntetik fel – ehhez képest, a másik ilyen, a Salvation kimondottan erős. De még így sem húzzák el 60-65 percig, pedig ennél a fajta US powernél gyakran fennáll ez a veszély. De Vanderhoof szerencsére megtanulta már, hogy a kevesebb néha tényleg több.

Továbbra is nagyon-nagyon bánom, hogy 2017-ben mondvacsinált indokkal nem mentem ki nyári pozsonyi headliner bulira (a rockmaratonos buli aztán ebben csak megerősített), de hát ez már veszett fejsze nyele. Ugyanakkor egy párat erről a lemezről is szívesen hallanék, a fentebb pozitív kontextusban említett címek kimondottan jól érvényesülhetnek majd a koncertműsorban, ha előveszik őket. Mivel a Metal Church párszor már felkelt a padlóról, nem számítottam nagy csalódásra most sem, de tényleg nem rontottak el semmit. Remélem, a pikáns módon éppen Ronny Munroe-val kiálló Vicious Rumors is összeszedi magát idén.