Megint olyan irgalmatlanul elcsípett, a legszebb '80-as évekbeli Metallica- és Anthrax-hangulatokkal indul az új Municipal Waste, hogy akkor sincs kedvem kötözködni Tony Forestáékkal, ha nemcsak a thrash/crossover vonal régi nagymestereitől, hanem tőlük is számtalanszor hallottunk már ilyet. A richmondi csapat sosem akarta újból feltalálni a kereket, ráadásul megint öt éve nem hoztak ki új albumot, így újfent rácsodálkoztam, mennyire autentikusan jön belőlük ez az irány.
Az Electrified Brain és a Demoralizer kettős nyitása helyből maximális pontszámot érdemel. A csapat sztenderdjei szerint hosszabb darabokról beszélünk, ahol ráadásul az óriási, a muzsikából a szokásosnál jobban kidomborodó szólók is csak tovább erősítik az összképet. Utóbbi tényező egyébként mintha az egész lemezre jellemző lenne, Ryan Waste és Nick Poulos gurgulázó, sivító virgái minden korábbinál dominánsabban hatnak, ráadásul túlzás nélkül baromi jól is játszanak, de az egyensúly azért megmaradt. Vagyis a Municipal Waste elsősorban továbbra is inkább a nyers erőre megy rá, ebben azonban mindig is igen erősek voltak.
A későbbiekben is akad még néhány, az első két nótához hasonlóan kiugró, tökéletes stílusgyakorlat, így például a döngölős, súlyos Grave Dive, a rendkívül old schoolra vett, riffelésében 1987 helyett inkább mondjuk úgy 1984 felé mutató High Speed Steel, netán a záró Paranormal Janitor. Ha az egész lemez tartaná ezt a szintet, most a banda eddigi legjobb albumáról beszélhetnénk. Erről ugyanakkor nincs szó, a tizennégy dal között – szerencsére kis mennyiségben, és elsősorban a lemez második felében – most is akadnak réskitöltő témák, ahol inkább csak a megvadult bölénycsordaként száguldó tempók és riffek autentikus húzása, hangulata ragad meg a hallgatóban. Ez persze a Hazardous Mutationt és a The Art Of Partyingot leszámítva minden lemezükön így volt, és talán a Massive Aggressive kivételével egyiknél sem támadt hiányérzetem, szóval senki se vegye ezt fikának.
A Municipal Waste érzés szintjén most is verhetetlenül hozza a '80-as évek magasszárú edzőcipős, sztreccsfarmeres, olcsó – és szigorúan dobozos – sörös klubhangulatát, a zenéjüket hallgatva az ember legszívesebben azonnal visszautazna az időben legalább harmincöt évet. A csapat híveinek tehát nem lesz okuk panaszra, az pedig, hogy októberben Scott Ianék vendégeként érkeznek hozzánk, már önmagában is verhetetlennek hangzik.
