Shock!

12 dal egy ezüstszínű korongon. Abraxas a lemez címe. Ő az az Isten, aki magában hordozza a sötétséget és a világosságot. Vagyis mindent. Ennél találóbban nem is lehetne jellemezni a szfehérvári Nemesis második albumát. Tökéletes az összhang a zene, a szövegek és a tálalás között.

A tavalyi bemutatkozás magas színvonalát minden elismerést megérdemlően laza fölénnyel szárnyalták túl. Nem csak zeneileg, hanem a megszólalásban is. Ismét a fehérvári Pont Mi-ben rögzítették az anyagot, úgy érzem kihozták a maximumot a stúdióból, kellően arányos, tiszta és dinamikus a felvétel. Főleg a gitár hangzásával szimpatizáltam, hála az égnek nem azt a tipikus magyar "zsezsegést" hallhatjuk, igazán markánsra sikeredett a gitársound, és nem nyomja el a többi hangszert sem.

Lássuk a zenét. A nyitó tétel (A kígyó szeme) rögtön elvarázsolt keleties dallamával. Fantasztikus hangulatot áraszt ez a majd' 8 perc. Lágy és mégis súlyos, mellette komplex is, és az egyik kedvenc szólórészem is ebben hallható. Iszonyatosan eltalált nóta! Második a kellemesen változatos címadó szám, majd utána egy 6 tételes összefüggő történet következik - a Psychogeist - mely egy Dean R. Koontz könyv alapján készült. Merész húzás, de sikerült úgy megírni a szövegeket, hogy nem kell feltétlen ismerni hozzá a sztorit. A végzet ajtaja vezet be a történetbe, majd a Szürke szoba felelgetős énektémája gombolyítja tovább a fonalat. Az arc nélküli ellenségben találtam meg először az egyik legmegkapóbb refrént, amit Ákos énekel ("A hó alatt...kezdetű sorokban), igazán monumentális. A lemez csúcspontja azonban még csak ez után következik, a Mama sír hallatán egyszerre emelkedtem fel és semmisültem meg. Ha érezted már valaha, hogy egy dallam kitépi a szívedet... itt újra átélheted. Hátborzongatóan gyönyörű. Utána jön a legdurvább tétel, a Psychogeist, mely thrash-esen zúzós témájával igencsak meglepő fordulat az eddigiekhez képest, ám kellemes ez a meglepetés. Koncerteken tuti befutó. Az elszakadás zárja le az album ezen részét, mintegy keretbe foglalva e 6 dalt. Azonban itt nincs vége a korongnak, a Hűség c. instrumentális szösszenetben Fábi villantja meg gitártudását, némi Satriani ízzel. Az album leghosszabb számában (Éden, 9:44!!) aztán mindent felvonultatnak a srácok, lendület-hegyek, megtekert témák, érzelmi töltés, remek refrén, kidolgozott szólók, igazán impozáns és fület gyönyörködtető a végeredmény. A Négy tükörnek egészen különös a hangulata, már koncerten felfigyeltem rá, valahogy árad a pozitív energia a nótából, pedig a szöveg nem éppen optimista. Az Utolsó kép billentyűre épülő, magyar népdalokat idéző dallamával ébreszt fel e különös világból. Mert a Nemesis képes arra, hogy elvarázsoljon és elrepítsen egy másik világba.

Több ez a lemez, mint a bemutatkozó volt. Egyrészt sokkal komplexebb az összes dal, sokáig lehetne elemezgetni őket - a dobtémák is sokat fejlődtek, anno ezt hiányoltam -, másrészt összhatásában érettebb az egész. Nem spóroltak a hangszeres szólókkal sem - mind a gitár, mind a billentyű tekintetében - ráadásul ízesek is, nem csak technikailag kiválóak. Az énekdallamok is változtak, színesebbek, mint eddig, aki pedig ismeri az előző lemezt, annak biztosan fel fog tűnni, hogy valami módon másmilyenek. Ezt igazából hallani kell, mert igen egyediek, ráadásul már első hallgatáskor benne ragad a fülben a legtöbb. Persze akad még a korongon rengeteg csemege, amit érdemes felfedezni. Ja, és a borító is magasan átlag feletti. Előttük a jövő, a legnehezebb lépés pedig már mögöttük van.

E pár sorral adnám meg a végszót: "A madár kiküzdi magát a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell szétrombolnia. A madár Istenhez szárnyal. Az Istent Abraxasnak hívják." (Hermann Hesse: Demian)