Nehéz dolga van a Nemesisnek, mert szinte teljesen kicserélődött zenészekkel kell újra elnyerni a rajongók kegyeit (vagy megtartani a régieket), másrészt könnyű dolga is van a csapatnak, mivel így igen erős gárdával tudhat maga mögött egy ütőképes harmadik lemezt.
Az Abraxason hallható dalfüzérből lehetett sejteni annak idején, hogy a csapat agya, Fábián Zoltán elő fog rukkolni valami koncept témával hamarosan, és lőn. A Terra Incognita története Fábi saját agyszüleménye, a dalszövegek mellett rövid bevezetőt olvashatunk, lehet bogarászni, én még a sokadik hallgatás után is bele bírok merülni, pláne, hogy csupán magukat a szövegeket kiragadva ki-ki saját átélt élményeire is találhat sorokat...
A dalokat nem igazán lehet külön elemezni - illetve nincs sok értelme -, egységes folyományt alkot az egész. Zeneileg nyilván nincs gyökeres változás az eddigi lemezekhez képest - a dalszerző nem változott -, tehát a szokásos (és számomra tetszetős) keleties, "nemesises" témák, riffelős részek, hömpölygős dallamos refrének, olykor dreames matekosság, ízes-igényes gitár- és szintiszólók, kellő súly (néha meglepő súly, morcos-dühös), na meg sok-sok érzés jellemzi a nótákat. Az új tagok nyilván hoztak magukkal egyfajta új stílust, ám ezek közül a legjobban szembeötlő a dobtémák minősége, ami eddig köztudottan gyenge pontja volt a csapatnak. Itt végre a helyére került ez is.
Nem igazán dalközpontú a lemez, bár ki lehet ragadni kedvenceket, de a Terra Incognita tényleg igazán koncept alkotás, tehát a legjobb az elejétől a végéig egyszerre végighallgatni, időt szánni rá, belemerülni, elmolyolni a miértekkel és hogyanokkal. Természetesen nem hagyhatom szó nélkül a legeslegnagyobb változást, a csapat új - és reméljük végleges - énekhangját. Kiss Zoltánt fölösleges lenne elődjéhez hasonlítgatni, hiszen orgánumban teljesen más, mint Ákos volt. Zoli inkább klasszikus, hard rockos torok, szép tiszta erős hanggal rendelkező énekes. Örülök, hogy van lehetősége kamatoztatni a képességeit a Nemesisben.
Hangzásban is profibb a korong, mint az eddigiek, mondjuk most a Törökbálinti "P" Stúdióban készült a lemez, ami lényegesen jobb stúdió, mint a fehérvári. Itt ismét a dobokat kell megdicsérnem, végre nincs agyonvisszhangosítva a cucc, nyers, korrekt a dobhangzás és még a cinek is jól szólnak! Érezni a gondos munkát az egész anyagon, ami a legjobban tetszik, hogy nincs semmi túljátszva, agyoncifrázva, a legtalálóbb jelző érzésem szerint az ízlésesség. Ez az, ami sugárzik a zenéből. A körítés is ennek megfelelő, mindez Havancsák-féle borítót kapott (még azért itt is vannak kezek, lábak, tudom, ez a kedvenc vesszőparipám, így most már tényleg csak az hiányzik, hogy ezt angolul is kihozzák, és akkor lehet a világra borítani...
Nem akartam kedvencet kiemelni, de itt a végén nem bírom megállni. A Vérző Hold az, ami tipikus szívszakadásos gyilok, lélekből-lélekbe, áhhh, ezt hallgatni jó... oly jó...
