Shock!

Az önirónia sok zenekart megmentett már a nevetségessé válástól, olyat azonban csak egyet ismerek, amely a humor tökéletes hiánya mellett is abszolút komolyan vehető. Ez pedig nem más, mint... (hatásszünet) ...igen, az Ossian. Ja, nem.

Hol is tartottam? A Neurosisnál, ugyebár. Na, a Neurosisban a világon semmi vicces nincsen, leszámítva talán Dave Edwardson basszusgitáros mindig gondosan utánigazított hülyegyerek-frizuráját, de őt nem is ezért szeretjük, hanem mert olyan szépen basszerol és énekel. Illetve hát az utóbbit ezen a lemezen nem nagyon. De nem ez az egyetlen változás.

Ahogy az előző LP (Times Of Grace), és főleg a pár hónapja megjelent, 4 számos Sovereign EP megelőlegezte, a korai anyagok útburkolatrenoválás-szerű hangzásával, kisikló vonatkereket idéző gitárjaival szemben itt már főleg pihenés van, lehiggadás, baseballütővel agyonveretés helyett csöndes, lassú halál. Egyre több a leállós, akusztikus merengés, de összességében is a visszafogottság jellemző, a macskám például simán elaludt az egyik hangfal mögött, miközben ezt a kritikát írom. Azt ugyan nem állítom, hogy nem riad fel néha, de fejvesztett menekülésre egyszer sem ragadtatta magát, amit a Souls At Zero közben nem állt volna meg, az az érzésem.

Persze ha családja lesz az embernek (a csapatból jó páran büszke apák), az sok mindenben megváltoztatja. Mondjuk hozzászokik a lábujjhegyen járáshoz, nehogy felébredjen az a büdös kölök. Meg esetleg egy kicsit elégedettebb lesz, hogy azt ne mondjam, boldogabb.

Undorítóan hangzik, nem? Most végre tényleg el lehet kezdeni izgulni, mikor látjuk őket viszont az MTV Unpluggedben, és lehet aztán megnyugodni, mert bár nem állítom, hogy állandó jelleggel, de épp elégszer előfordul, hogy a hallgatóra ráugrik egy-egy háromakkordos súlyosság, vagy egy meglepő megoldás, például a háromszólamú üvöltőkórus a Falling Unknownban, illetve az utolsó szám végén a szétesés, szóval rádugrik, mint a január a fáról, megvárja, míg elmész alatta, gyanútlanul, és akkor rádveti magát, mert a január az egy ilyen. És ilyen ez a lemez is. Néha kicsit hiányzik a szívünknek oly kedves granulálás, de ennyi szenvedés még simán belefér.

Végül is Neurosist nem azért hallgat az ember, hogy jól érezze magát.