Hosszú várakozás után végre egy kiadó fel merte vállalni (vagyis át merte vállalni) hazánk egyik legegyénibb zenei világgal és az egyik legkitartóbb rajongótáborral rendelkező zenekarának 3. albumának kiadását. Jómagam is a várakozók közé tartoztam, óriási kíváncsisággal kezdtem hallgatni az Ámokot. Majd bő 50 perc múlva vegyes érzelmekkel néztem magam elé.
Először is, nem tudok elmenni a lemez Nevergreenhez nem méltó megszólalása mellett. Szinte demós szintű a hangzás, a mély hangok tompán búgnak, az ének és a szinti nem elég dinamikus, és a gitár sem az igazi. Pedig a Nevergreen egyik titka pont az azonnal magával ragadó megszólalásban rejtezik - szerintem. Jung Norbert - ex-gitártanárom - úgy látszik, megsüketült, de legalábbis a fülére ült, amíg hangmérnökösködött a korongnál. Zeneileg nem változott semmit a csapat, az Ámok egyenes folytatása az Éj szeme c. korongnak, bár mintha még egyszerűbbek lennének a nóták, a dob- és gitártémák nincsenek agyonbonyolítva, az énekdallamok és a szövegek sem hoznak semmi újdonságot, jelentkezett a "mintha ezt már hallottam volna" esete. Mindezek ellenére az a tipikus hangulat ott figyel a lemezen, és biztos vagyok benne, hogy nem is tenne jót nekik, ha túl sokat variálnának a zenén és a körítésen, a Nevergreen úgy jó, ahogy van. Pont azt szeretem én is bennük, hogy konkrét hatásokat nem nagyon lehet rájuk húzni, és már az első lemeztől tipikusan "Nevergreenes" az, amit létrehoztak. Másoknál ezt a fajta borongós, monumentális hangulatot nem lehet felfedezni, ez az övék.
A korongon feldolgozták Orff Carmina Burana c. művének fő tételét, elképesztően jól sikerült, mintha Orff nekik írta volna az O Fortunát személyre szabottan. Viszont A szerelmed vágya vére eredetije kevésbé tetszik, és a címadó nóta átdolgozása sem üt. Sajna.
Minden vegyes érzelmem ellenére tetszik az Ámok, azért, mert Nevergreen, azért, mert olyan, amit más nem tud, de legközelebb a hangzást illene a zenekar szintjéhez igazítani.
