Ez a Nevergreen már rég nem "az" a Nevergreen. Az előző lemeznél még túlzott jóindulattal fogadtam a változásokat. Reménykedtem, hogy csak egy elhajlás. De nem. A mai Nevergreen populáris, hangszerelésileg, hangzásilag, mindenhogyan. És akár tetszik akár nem, valóban HIM-es.
Nyoma sincs a zenében annak a régi fájó monumentalitásnak, a gyomorból jövő riffeknek, az ultrasúlyos billentyűtémáknak és Bob Macura is inkább tingli-tangli dallamokat énekel ahelyett, hogy mélyen búgna. Persze, változnak, öregszenek, rá lehet fogni akármire, de ez akkor sem az a Nevergreen, amit annyira lehetett imádni, mert nem volt hozzájuk hasonló, mert egy volt és örök. És csak nekünk volt ilyenünk. Most már nincs.
A nyitó dal akármelyik finn slágerlistán helyet kapna, sima popnóta, gitárral. A második dalban már egy kicsit fel lehet fedezni a régi Nevergreent, de nincs húzása a gitároknak, a billentyűtémákban sem találok semmi eredetit, ilyet akármelyik finn csapat tud, egy Matlári Miklóstól nem ezt várja az ember. A programozott dobtémákról már nem is beszélve. Nagyon kevés részletben találtam meg azt az ízt, amit keresek, néha egy dallamfoszlányban, Bob hangjában, de sokszor ő is olyan lélektelenül énekel, hogy rossz hallgatni. Nem értem, miért. Pedig azt sem lehet mondani, hogy nem lehetne ez jobb lemez. Mert lehetne. Több szívvel és több lélekkel. Az Ego Sum például klasszikussá is válhatna, de nem ilyen körítéssel. Vagy akár a már említett második dal, A Szerelem magányos templomában, de még a Minden áldozat te légy is kiemelkedhetne - mondjuk ez még így is világítótorony a többi között. Az ötös dal enigmásságától "fáj a lelkem", pedig a refrénje nagyon jó.
Hiába próbálom megtalálni a lemez pozitív pontjait, ha a negatívumok túlsúlyban vannak. Ezek a - már bocsássatok meg, de - prüntyögős zongorafutamok... Lehet, hogy ezzel a higított zenével több rajongót tudnak szerezni, de ezt az én gyomrom nem veszi be. Próbáltam szeretni ezt a lemezt, de nem megy. Egyszerűen hiányzik belőle a hangulat. Ez egy ticc-töcc rocklemez. Sajnálom, de ez van. (Párhuzamként említeném a Metallica Load/Reload pálfordulását, na ez pont ilyen.)
Bónuszként egy Depeche Mode dalt (Strangelove) hallhatunk rejtett trackként a lemez végén (eljátszották rockosabban, nem feldolgozták, értitek, ugye?), szvsz a Never Let Me Down Again lett volna a tökéletes DM feldolgozandó dal, de kizárólag a "régi" Nevergreen számára.
Szétesett a Nevergreen. Talán örökre. Egyedül Matlári Miklós dalszövegeibe kapaszkodhatnak az olyan régi rajongók, mint én. Meg néha Bob hangjába. A borító azonban profi. Kár, hogy jelen esetben a körítés többet ér, mint a zene. Kérem szépen ezt a lemezt áthangszerelni, újra feljátszani (igazi dobossal persze), mert ha ritkán is, de felcsillan benne az, amit annyira lehet imádni a Nevergreenben. Azt hiszem sok csalódott rajongót újra megnyernének vele. Megszakad a szívem, de ez nem ér többet ennyinél, ez is csak a régi szép emlékek miatt.
