Shock!

Nincs itt, kérem, semmi látnivaló. Csupán egy újabb Björn Strid nevével fémjelzett formáció, aki a Soilwork és a The Night Flight Orchestra mellett természetesen még ezt is megengedheti magának. Just for fun. A kérdés persze leginkább az, hogy mi, fogyasztók is jól szórakozunk-e a végeredményen, vagy nagy ásítások közepette,ó ezt a projektet is ugyanúgy kipöcköljük virtuális szemetesládánkba úgy, ahogyan ez mostanában szokás. As usual.

A legtöbb hasonló esethez nekem sincs már túl sok türelmem, azonban Björn hangját szinte mindenféle környezetben képes vagyok elviselni, és a ′80-as évek szellemében megalkotott, szemrevaló logóval ellátott „párducmintás" borító sem késztetett első alkalommal arra, hogy menekülőre fogjam. Így aztán tettem velük egy próbát. A zene pedig pontosan hozta is a retro-borító alapján sejthető hangulatot: könnyen befogadható, dallamos hard rock ez a régi nagyok nyomvonalán, s ahogy korábban is említettem, nincs itt semmiféle különlegesség. A Boston, a KISS, némi Whitesnake és Uriah Heep – mindkettő inkább a ′70-es évek végi, ′80-as évekbeli munkásságából – meg társaik adták a receptet, illetve Björnék sokszor pofátlanul lenyúlták önmagukat is azokban a szerzeményekben, amelyek akár a The Night Flight Orchestra repertoárjában is bőven elférnének. De ez mondjuk annyira nem is meglepő, hiszen John Lönnmyr billentyűs ott is jelen van és a stílus is csupán annyiban különbözik, hogy itt nem lógatták fel a plafonra a diszkógömböt, és nem csilingelnek be az ABBA-féle seggrázós, popos groove-ok. Akad helyettük viszont egy talicskára való Hammond-orgona, amit köszönünk szépen Lönnmyrnek.

A Nighthawk egyébként a Metalite és a Captain Black Beard basszere, Robert Majd szólóprojektjeként indult el még valamikor 2021-ben, aki itt gitárosként tevékenykedik és tavaly óegy Midnight Hunter című anyaguk is megjelent, ugyancsak Björnnel a mikrofonnál. Szégyen vagy sem, de ez a lemez úgy maradt ki az életemből, ahogy például a The Night Flight Orchestra nem, de szerencsére a mai világban már nem okoz túl nagy nehézséget az efféle „elkallódott" albumok bepótlása. A Nighthawk dalaiban persze nincs olyan vastag potenciál, mint a másik csapat esetében, de ha alapból bejönnek neked az énekes egyéb alakulatai és hozzám hasonlóan imádod a melódiáit, te sem fogsz zsákutcába hajtani. Eleve már önmagában csak amiatt megéri végigpörgetni ezeket a dalokat, ahogyan például a Hammond uralja szinte a teljes anyagot, s ha ennyit megteszel, szinte biztos, hogy legközelebb is rá fogsz kattintani a jobbra mutató háromszögre.

Feltűnő viszont, hogy a lemez első része nagymértékben erősebb momentumokat tartalmaz, mint a „B-oldal". A nyitó Highest Score, illetve a TNFO-lemezekre is jól passzoló Flame Still Burns és Running Wild viszont egyértelműen a legerősebb pillanatok közé tartoznak, melyek közül utóbbi némi funkos lüktetéssel már tényleg önplágium kategória lenne. A Soilworkben sokszor hallott sikolyairól sem feledkezik meg a frontember, és a Free Your Mind-ban többek között ezekből is kapunk egy csokorra valót tőle, valamint egy az eredetinél sokkal energikusabban és lendületesebben tálalt KISS-feldolgozást is bevállaltak (God Of Thunder), és a Bruce Springsteen legendás Born In The U.S.A. lemezéről ismert Cover Me verziója is elég meggyőző lett ebben a hard rockosabb zenei környezetben.

Ha nem vágysz világmegváltásra, de mégis képes vagy jól szórakozni a Hammond-alapú, kivételes dallamérzékű énekeset felvonultató alakulatokon, itt is minőséget kapsz. Csodát persze nem kell várni, de még így is bőven a léc felett van ez a produkció a jelenlegi tömegtermelésben és az egymással kollaboráló zenészek műalkotásainak tengerében.