Shock!

Zenéjének stílusa és minősége alapján észak-európainak tippeltem volna a Nitrate-et, amikor néhány évvel ezelőtt először beléjük futottam, pedig a csapat angol, konkrétan nottinghami, és ez a negyedik nagylemezük, egyben az első a Frontiersnél. Bár az említett első találkozásnál is rokonszenvesek voltak, akkor és ott valahogy elmentünk egymás mellett hosszabb távon, és csak a legutóbbi, két évvel ezelőtti Renegade-nél lett tartósabb barátság a dologból. Amit a Feel The Heat elég komolyan elmélyített, dalok tekintetében ugyanis alighanem ez a Nick Hogg billentyűs//basszer/gitáros/multihangszeres vezette banda legjobb albuma.

A Nitrate azon csapatok sorát gyarapítja, amelyeknek minden számítás szerint inkább úgy 1988-1990 körül kellett volna létrejönnie és felfutnia, csak az univerzum valamilyen sajátos, morbid tréfájának következtében három évtizeddel később rekedtek térben és időben. Hogg olyan melodikus mestereken edződött, mint a Def Leppard, a Bon Jovi vagy a Danger Danger (Paul Laine háttérvokálozik is itt-ott az anyagon), de nekem néhol olyan obskúrusabb, tényleg csak a fanatikusok által ismert bandák is rendszeresen beugranak róluk, mint mondjuk az Alien vagy a Stage Dolls. A mai felhozatalból pedig két kiváló svéd bandát említenék meg rokon lélekként, a Crazy Lixxet és a Nestort. Utóbbiakkal a stílus mellett az is közös pont, hogy Danny Rexxonékhoz, illetve Tobias Gustavssonékhoz hasonlóan a Nitrate is magasan kiemelkedik a meglehetősen lapos, kaptafa dallamos stúdióprojektek sorából.

A Feel The Heat ennek megfelelően ellenállhatatlanul hozza a harmincöt évvel ezelőtti hangulatot. Hoggnak a kisujjában van a műfaj minden fogása, és valami egészen gyilkos, mérgező dallamérzékkel áldotta meg a sors. Ugyanakkor az album abból a szempontból nagyon is mai, hogy kicsit rejlik benne egy NewRetroWave-típusú, jellemzően a '80-as évek soha nem létezett, idealizált verziója felé mutató atmoszféra is. Ezen a téren elsősorban a LeBrockot említhetném párhuzamként, csak Hoggék jóval hagyományosabban, gitárgazdagabban szólalnak meg. A lemez dalai pedig tényleg óriásiak, és a legutóbbi anyagra leigazolt Alexander Strandell személyében egy olyan énekessel is rendelkeznek, aki beleteszi ezekbe azt a bizonyos szükséges pluszt. Tom Martin ízes, a műfaj hagyományait maximálisan tiszteletben tartó szólóit sem tudom eleget dicsérni.

Ennek megfelelően az album tényleg kötelező hallgatnivaló, ha szereted az említett csapatokat. A kissé kalapálós tempójú címadó és főleg az utána következő, a leggyönyörűségesebb Danger Danger-hagyományokat felidéző All The Right Moves nálam már első hallgatásra instant libabőrt eredményezett. De nem marad el sokkal mögöttük a Wild In The City (ezt tokkal-vonóval nyomhatná akár a Crazy Lixx is), a markáns D2-feeling mellett egyértelmű synthwave-es áthallásokkal operáló, Strandell hatalmas énektémái hátán szárnyaló Live Fast, Die Young vagy az ellenállhatatlanul laza, dögös riffeket villantó Haven't Got Time For A Heartache sem. Legnagyobb kedvencem azonban a Big Time, ahol a légies verzéket óriási bridge, majd egy olyan higgadtan húzós refrén követi, amit tényleg az életben nem vakarsz le többé a dobhártyádról, ha meghallottad. A két ballada közül a One Kiss az erősebbik, ebben Alexander egészen hatalmasat alakít (a vele duettező, amúgy cuki Issa igazából nem is nagyon rúg mellette labdába, és ezt nem ellene mondom), de a kevésbé nyilvánvaló Stay is kellemes zárás.

Tulajdonképpen egyetlen tényezővel van bajom. Jelesül, egyszerűen nem tudom mire vélni ezt a „dob″hangzást. A szar dobsound az utóbbi években valamiért állandó probléma a melodikus színtéren, különböző módokon, de az új Winger és az új The Defiants is szenved tőle, a Nitrate azonban mindkettőt messze alulmúlta. Bár ezren szerepelnek a sufnituningoltan összefotosopozott promófotón, a lemez teljesen nyilvánvalóan nem élő dobbal készült – ez önmagában nem baj, viszont ha már nem voltak képesek hús-vér muzsikussal feljátszatni a nótákat, a zene stílusa simán elbírt volna puffogósabb-habosabb, synthwave-esebb dobokat is, és máris nem lenne egy szavam sem, ezzel ugyanis épp olyan tökéletesen élne a végeredmény, mint igazi, élő dobbal. Ez a kettő közötti tompa, erőtlen, testetlen, kopogó izé viszont annyira működésképtelen, hogy nagy hangerőn sajnos az album élvezeti értékét is csorbítja. Így kénytelen-kelletlen le is vontam miatta egy teljes pontot. Nagy kár, mert pusztán a dalok minősége alapján a Feel The Heat tényleg odakívánkozik az utóbbi évek kiemelkedő albumai közé a stílusban.