Semmiképpen sem nevezném problémásnak a Perfect Plan új, harmadik nagylemezét, de egyértelműen nem tetszik annyira a Brace For Impact, mint a Time For A Miracle. Egy fokkal keményebben, súlyosabban fogalmaznak, mint eddig, ami önmagában nem lenne baj, de mivel ezzel párhuzamosan kevesebb karakteres dal született, mint két éve, minden hallgatásnál határozottan olyan érzésem támad, mintha megkezdődött volna a banda feloldódása a Frontiers generálszaftjában. Kent Hilliék persze még így is lazán verik az olasz kiadó felhozatalának derékhadát, de emiatt sajnos nem tudok felhőtlen örömtáncot lejteni.
A Perfect Plant alapvetően két tényező emelte ki az egységes, egymással szabadon felcserélhető összetevőket egybekutyuló nápolyi masszából: a viszonylag jellegzetes hangzás, illetve Hilli messze átlagon felüli adottságai. Előbbi csírájában továbbra is itt van, de épp a vaskosabb, hajszálnyival rusztikusabb fogalmazásmód miatt elveszett néhány finomság, utóbbira pedig – természetesen – a kiadó is gyorsan rákattant, és szokás szerint remek úton haladnak a csóka elkoptatása felé. Projektekbe szuszakolás, szólólemez, még a Giant(nek nevezett zenekar) élére is odapakolták... Mivel Hilli dalszerző is a Perfect Planben, alighanem a túlhasználás is játszhat némi szerepet abban, hogy a Brace For Impact nem sikerült annyira kiugróan, mint a debüt vagy a Time For A Miracle. Büntetlenül egyszerűen még a legnagyobb tehetségekből sem lehet kiszorítani ennyi outputot ilyen rövid időtávon. Kár, mert Kent tényleg nagy hang és jó fazon, de ebben a mennyiségben óhatatlanul is ráununk majd, ha folytatódik a fenti tendencia.
Tragédiáról persze így sincs szó, akadnak azért remek pillanatok ezen az új lemezen is. Mindjárt ilyen például az If Love Walks In tökéletes AOR/hard rock-slágere, ahol a Perfect Plan észak-európai és amerikai hatásai keverednek a szokásos vajpuha módon, óriási melódiákkal. De baromi erős az album második felét nyitó – ha úgy tetszik, B/1-es – Devil's Got The Blues is, itt klasszikus Europe-ízeket villantanak mérgezően ragadós, elsöprő dallamorgiával. Az Emelie tökéletesen megformált balladája is szép '80-as évekbeli emlékeket idéz, akárcsak a záró Walk Through Fire kimért tempójú, melankolikus nordikus rockja azzal a bizonyos nagyon okos refrénnel.
Ha az egész lemez hozná az említett dalok szintjét, egy szavam se lenne. De sajnos nem hozza. A Surrender, a Can't Let You Win, a Stop The Bleed vagy a másik líra, a My Angel vázként kis túlzással akármilyen Frontiers-kiadványon szerepelhetnének, ezeket tényleg csak Kent barátunk kivételes hangja, illetve néhány, az átlagnál kreatívabb hangszerelési megoldás emeli a léc fölé. A már-már bántóan banális Bring Me A Doctort pedig még ezek sem... Ugyanígy a Gotta Slow Me Down hallatán is mindig fejtetőig szalad a szemöldököm, és nem tudom eldönteni, hogy a „Just wake me up / Take me down / I need my feet back on the ground″ refrén egyértelmű és komikus Coco Jamboo-áthallása direkt vagy véletlen. Utóbbira tippelek, az viszont biztos, hogy akármelyik verzióról is beszélünk, egyszerűen képtelen vagyok miatta komolyan venni a dalt.
Nagyon szigorkodni persze nem akarok a Perfect Plannel, mint írtam, a Frontiers-cuccok túlnyomó többségénél a fenti egyértelmű hibák és a legutóbbi eresztésnél kevésbé izmos dalok ellenére is jobb ez a csapat. Vagyis ha nem veszem nagyon szigorúan a dolgokat, ez egy korrekt dallamos hard rock album. De a Time For A Miracle-höz viszonyítva egyértelmű, hogy nem vettek jó irányt a Brace For Impacttel.
Hozzászólások